Elolvastam a "What is it like to be a bat?" című Thomas Nagel írást, ami harminchét éve jelent meg a Philosophical Review-ban, abban az újságban, amit tradicionálisan a világ legjobb filozófiai folyóiratának tartanak. Két-háromhetente egyszer elolvasok valami ilyesmit, most még Husserl fenomenológiájáról is olvastam, persze az eredeti Husserl sok lenne nekem, nem beszélve Heideggerről, aki nagyon sok lenne. A matematikusoknak és a természettudósoknak azért érdemes fenomenológiát olvasni, mert annak tényleg semmi köze sincs a matematikához és a természettudományokhoz, ez egy másik szemlélete a világnak, és néha jó másféle szemléletekkel szembesülni.
Nem tudom milyen érzés denevérnek lenni, ami - ha jól értem - azt jelenti, hogy valamennyi átment a Nagel-cikkből. Milyen élményei lehetnek egy denevérnek, milyen érzés hallani egy tárgyat, nem tudhatjuk, mert redukcionista módon közelítjük a tudatot, én aztán főleg redukcionista módon közelítem a tudatot, ha egyáltalán. És persze materialista módon, a tudat egy fizikai állapot, és semmi más. Ami egy kellemes, meleg érzés, csak az ember nem lesz tőle beljebb.
Ebben az évben többet foglalkoztam filozófiával, mint előtte az életemben összesen és alig értettem meg valamit belőle. Lehet, hogy nem ártott volna meg egy fenomenológia kurzus (semmi más nem érdekelne igazán, Heidegger, Husserl, Merleau-Ponty, Sartre, szóval az, amit rosszabb napjaimon lila ködnek tartok), de már öreg vagyok hozzá. Ahhoz nem vagyok még öreg, hogy elolvassak egy ilyen cikket Nageltől, vagy David Chalmerstől és Andy Clarktól (na ők nem igazán fenomenológusok, bár ki tudja, hanem valamiféle rocksztárok, múltkor írtam Chalmersről) és utána séta közben gondolkozzak rajta, úgy, hogy nem akarom lenyomni, nem akarom kimondani, hogy hát ez biztos hülyeség, csak várni, hogy hasson egy kicsit rám, mint egy Mikkeler Black a Viktoriagade 8 alatt.
Az Olvasó már alig várja hol lesz ez az a poszt kihegyezve arra, hogy Orbán lop, Schmidt Mária pedig dilinyós. Sehol. Ha már egy diszkrét, de azért csinosnak mondható vörös farok jön a végére, az lesz, hogy a mai ember tényleg Puzsért olvas, rosszabb esetben DJ. Jeszyt vagy Békés Mártont, sokkal, de sokkal jobb esetben, szerénység elvtársak, Vincentet, ahelyett, hogy legalább néhanap belenézne valami olyanba, ami esetleg visszanéz, ami ismeretlen mélység fele vezet, ami megzavar, ami nem a szokásos "tartalom" (még egyszer leírja egy firkász magáról, hogy ő tartalmat szolgáltat, komolyan elsírom magam).
A politikáról való kényszeres beszédről szól a Vincent, ezt a posztot tizenheten fogják elolvasni, ebből heten talán végig, ráadásul Puzsér politikafilozófiai gondolatait az Indexen kb. százszor annyian olvassák el, mint Béndek kollégáét az ÉS-ben (juszt is belinkelem) pedig az utóbbin el lehet gondolkozni, az előbbi pedig jó esetben valamiféle tartalom.
Amúgy majdnem írtam Puzsérról, és akkor most be is pótolom gyorsan, ő a tartalomszolgáltatás Márki-Zay Pétere, és én ugye kifejezetten érdeklődve figyelem az utóbbit, akkor milyen alapon is bántanám Puzsért (semmilyen, nem bántom), aki a középnek szolgáltatja a tartalmat, a mindenféle elitre utálkozva néző, de milliós tábort jelentő középnek. Múltkor a kortárs irodalomról is kifejtette a nézeteit Puzsér, azt talán nem kellett volna, de a tartalomszolgáltatás műfajba belefér. A közép határozza meg a demokráciánkat, ezt tudomásul kell venni, miközben persze eltartjuk a kisujjunkat, vagy ha idegesebbek vagyunk, érdekesebb állásba rendezzük a középsőt. De a közép soha nem fogja meghatározni a kultúránkat, azaz, amikor sikerül neki, az már nem lesz kultúra, csak Jurassic Park. Amit majd megnézek a Sky tévén, ha adják, dinoszauruszos filmben szívesen maradok közép, és különben is érdekel, milyen érzés pl. Godzillának lenni.
