Ebben a részben Kertész Mentés másként címmel publikált naplójából próbálok következtetni arra, hogy mi lehetett a véleménye Kertész Imrének az orbánizmusról illetve a magyar jobboldal antiszemitizmusáról. Egyébként Kertész hagyatékát a haldokló Kertész Magdától szerezte meg az a Schmidt Mária, akiről a néhai Randolph L. Braham a következőket írta.
"Schmidt (Mária) óriási felzúdulást váltott ki azzal a beszédével, amelyet 1999 novemberében tartott jórészt jobboldali hallgatóság előtt megszokott témájáról: a náci, illetve a kommunista bűnök megítélésében alkalmazott kettős mércéről. Mélyen ellenzi, mondta, hogy a második világháborúról szólva sokan csakis a zsidók holokausztját emlegetik. Véleménye szerint azt az elgondolást, hogy a holokauszt egyedülálló és kérdőre nem vonható esemény, csupán egy szűk, a médiában uralkodó pozíciót elfoglaló értelmiségi réteg terjeszti, miközben az az igazság, hogy a holokauszt, a zsidók elpusztítása vagy megmentése csupán „mellékes, marginális kérdés volt”, hiszen egyik hadviselő fél céljai között sem szerepelt.
Magyarországon egyszerre lehet miniszterelnöki idol Csurka István és Kertész Imre, mikor melyikre van szükség. Egyikük sem volt futballista, ez biztos, tehát az egésznek nincs semmi értelme.
**********************************
Az ország: az antiszemitizmus mint az uralmat gyakoroló jobboldal egyetlen konszenzusa. Az egész nevetségesen hasonlít a harmincas évekre. Ott az antiszemitizmus irredentizmussal társult, ami ugyan itt is jelen van, de – a politikai környezet miatt – egyre látensebben. Nincs kizárva, hogy végül az antiszemitizmussal is ugyanígy járnak majd.
..... Magyarországhoz a nyelven kívül semmi sem fűz, sem szolidaritás, sem szeretet: ez az ország, amelyet el kell hagynom, mielőtt lelki beteggé tesz a hamis értékrendszerük, a számomra elfogadhatatlan moralitásuk.
A magyar műveletlenséget ma ismét a magyar kultúrának nevezik.
2001. augusztus 4.
Magyarországon nem szeretik, hogy vagyok, e tényt, amelyet Enzensberger, megható módon, egyenesen örvendetesnek talált a laudatiójában. Magyarországon nem szeretik a zsidókat, a magyarországi zsidók nem szeretnek engem.
Milyen különös ez a keresztyén-nemzeti-irredenta-demokratikus Magyarország! Egyszerre emlékeztet Sztójay Döme és Kádár János országára. Sem Isten országára nem emlékeztet, sem a 19. századi nagy magyarok országára, sem demokráciára, sem szabadságra – a legrosszabb prefasiszta Magyarországra emlékeztet.
2002. január 21.
Az amerikai szólásnak: „A többségnek mindig igaza van”, mindig ellene vetem: A többségnek sosincs igaza. A tegnapi választásokon mégiscsak igaza volt, éspedig oly mértékben, hogy igen nagy kő esett le a szívemről.
(gy.k. 2002. április 7.-én volt az országgyűlési választások első fordulója)
2002. április 28.
Ezek az ifjú nihilisták, akik itt választásokat vesztettek, pontosan felismerték, hogy a demokráciának nincs ellenszere a puccsistákkal szemben. Amit erre az országra úgy kell alkalmazni, hogy itt még demokrácia sincsen – hát még ellenszer.
..... Itt, Magyarországon pontosan azt a hangulatot érzékelem, ami az 1947-es évet jellemezte. Még valamiféle civil kormány adja a miniszterelnököt, de a háttérből valójában már mások, a diktatúra hívei irányítanak mindent, s a civil kormány végül megváltásnak tekinti, amikor puccs útján eltávolítják.
.......Tegnapi hír: Hódmezővásárhelyen az államilag odaajándékozott Sorstalanságot a tanulóifjúság demonstratívan összetépi és szétszórja az utcán. Zsidóirodalom. Kommentárom: az állam ne ajándékozza oda a könyveimet; bízzák a közönségre, aki akarja, megveszi majd. – Magyarországtól végképpen elszakadni: ez mentálhigiéniai kérdés.
Mélységes undorom, amelyet Nobel-díjam magyarországi fogadtatása kiváltott belőlem, leküzdhetetlen.
*************************