Tavaly jelent meg Németországban Reinhart Koselleck világhírű német történész Kritik und Krise-jének sokadik kiadása, amelyben először publikálták az ún. Tagebuch-ot. Koselleck leghíresebb műve valójában a doktori disszertációja volt, amiről általában azt szokták tudni, hogy erős hatással volt rá Carl Schmitt munkássága. Azt már Niklas Olsen is feltárta, hogy Koselleck többször találkozott Heidelbergben Schmitt-tel, ennek a kapcsolatnak irodalma van Németországban.
Koselleck 1947-ben tért haza egy kazahsztáni fogolytáborból, majd beiratkozott a heidelbergi egyetemre, ahol Johannes Kuhn tanítványa lett (Carl Schmitt sohasem taníthatott a háború után, de az ötvenes években már újra publikált) és látogatta Hans-Georg Gadamer óráit is. Koselleck 1953-ban írta meg a Kritik und Krise-t, aminek egyik különös altézise az volt, hogy a totalitarianizmus gyökerei a Felvilágosodás korára vezetnek vissza.
Semmi sem állt tőle távolabb, mint az összeesküvés elméletek, minden egyes nap hosszú órákat töltött a heidelbergi egyetemi könyvtárban, az összes forrását katalogizálta, kivéve a Tagebuch-ot. A Tagebuchot urban legendnek gondolták, egy kedves német értelmiségi történetnek a weimari köztársaságból. Állítólag 1703-ban kezdte írni egy Emmerich von Treuenberg nevű autodidakta filozófus és aztán kézről kézre adták német egyetemi professzorok. Volt egy olyan teória, hogy a Tagebuch egy idő után Carl Schmitt baráti körének birtokába került.
Pár éve Koselleck hagyatékában találtak egy hetvenhárom oldalas kéziratot mikrofilmen, amiben legalább négy különböző személy írt és szinte bizonyosan a tizennyolcadik század második felében keletkeztek a bejegyzések. A kéziraton megtalálták Carl Schmitt kézírását is, aki kedves Reinhartnak címezte az ifjú Kosellecket.
Koselleck különleges érdeklődést mutatott a szabadkőművesség iránt, ez a Kritik und Krise-ből világosan kiderül, a hetvenhárom oldal, amiből ötvenkilencet publikáltak az új kritikai kiadásban nagy részt egy szabadkőműves történet. Azaz, nem egészen a szabadkőművesekről szól, hanem az ún. bajor illuminátusokról, és legalább a harmadát egy bizonyos Adam Weishaupt nevű jogászprofesszor írta valamikor 1780 táján. Ő maga is valamiféle illuminátus lehetett.
Weishaupt története Emmerich von Treuenberg nagyapjával kezdődik, aki állítólag egy olasz zsidó volt , eredetileg Jákob Bassevinek hívták és II. Ferdinánd császártól kapott nemesi címet. Az öreg Jacob von Treuenberg kapcsolatban volt a mai Izrael területén élő zsidó közösséggel, és afféle pénzügyi tanácsadója lehetett Ferdinánd császárnak, sőt elődjének Mátyás császárnak is. A kézirat szerint, amikor meghalt (valahol Csehországban) azt kérte Ferdinándtól, hogy a birodalom különböző tartományaiban adjon nemesi címet harminchárom zsidó férfinak.
Az egyik ilyen férfi a híres csodarabbi Yom-Tom Lipmann Heller rokona volt, talán az unokája. Levi-ben Nathan Chor Erdélyben élt, és a yeshari zsidó közösséghez tartozott, akik annyira lojálisak voltak a magyarokhoz, hogy megtartottak bizonyos keresztény ünnepeket is. Levi-ben Nathan Chor tanította héber nyelvre Péchi Simont, aki egy ideig az erdélyi fejedelemség kancellárja és a székelyzsidó vallásnak is nevezett szombatosság egyik elindítója volt. Amikor Bethlen Gábor a nickolsburgi békében lemondott a királyi címről Péchi mellett Levi-ben Nathan Chor is ott volt a követek között.
A Tagebuch szerint Levi-ben Nathan Chor azt kérte a császártól, hogy ne őt, hanem fiát Nathan-ben Zvi Chor-t jutalmazza nemességgel, és ez 1635. november másodikán meg is történt, amikor is Horti Stephanus néven kapott nemesi címet. Az volt Levi-ben Nathan Chor feltétele, hogy fia állva mondjon imát, azaz hamidát, amivel Péchiékhez kötötte magát. Annyit lehet sejteni, hogy Ben Zvi Chor leszármazottai, talán már az unokája Mózes, a szombatosságról áttértek a református hitre.
A Tagebuchban elmosódottan látszik pár mondat, ami valószínűleg Jan Buschektől, Carl Schmitt és Ernst Jünger barátjától, a német külügyminisztérium 1946-ban elhunyt tisztviselőjétől származik, aki azzal viccelődik, hogy Adolf Hitler esetleg ezzel zsarolta meg Horthy Miklóst. Ami persze valószerűtlen, de azért a Jóisten kiváló fekete humorát tükrözné.
