Egyszer már írtam arról az 1989-es őszről. Azt az őszt egy Orbán Viktor nevű 26 éves fiatalember az oxfordi Pembroke College-ban töltötte, ahol a politikai liberalizmust tanulmányozta, egy Jótündér nevű 26 éves fiatalember pedig egy indianai egyetemi kampuszra költözött, ahol nagyon fájt a háta.
A konzervativizmusról a hátfájás jut eszembe, a kórház, ahol megműtöttek, ami után elvileg két hétig kellett volna otthon feküdnöm, de pár nap múlva lementem csokis sütiért a kisboltba. A műtét előtt, amíg bírtam, minden áldott este elmentem úszni és visszafelé jövet bementem a bölcsészkönyvtárba. Én akkor láttam először ilyen könyvtárat, ahol le lehetett ülni a padlóra, félig fekve nem is fájt annyira a hátam, és olvasgattam a könyveket, amelyeket John ajánlott. Alig egy évvel korábban még Lenin Mi a teendő című munkáját magyarázta nekem Schlett István kommunista tudszoctancsibácsi, és egyszer csak ott volt az a sok könyv a teljesen ismeretlen világról.
Az amerikai Legfelső Bíróság alkotmányértelmezései és a Nagy Konzervatív Könyvek voltak a kedvenceim. Nem vagyok olvasott, művelt ember, nagyon-nagyon nem, de akkor fontos volt számomra, hogy beleolvashattam Burke könyvébe a Francia Forradalomról, Kirkbe, Bloomba, Straussba, és próbáltam összerakni a nyugati világot. A nyugati világ nemcsak Descartes-ot jelenti, hanem Giambattista Vico-t, nemcsak a Módszert, az Értelmet, a Levezetést, hanem a Hagyományt, a Tapasztalatot, az Ízlést.
Ma már tudom, hogy esélyem sem volt. Az egy másik élet lett volna.
Amikor nem is olyan régen a Mikszáth téren beültem a magyar konzik közé, akik éppen Russell Kirk születésének századik évfordulóját ünnepelték, rájöttem, hogy legtöbbjüknek (Mezei Balázs volt az igazi kivétel, és talán Horkay Hörcher, akik amúgy két nagyon különböző világot reprezentálnak) fogalma sincs Kirkről, a konzervativizmusról, kényszeredetten felolvastak valami szomorút, amihez semmi közük sem volt. A magyar konzervatív azért konzervatív, mert egy volt KISZ-titkárra szavaz, aki nem volt buta fiú (kötelező kör, hogy lehessen rúgózni rajta azoknak, akiket pont ez a baromság érdekel az egész posztból), de a posztkádárista lepusztultságot festette át szociálkonzervativizmussá, elhitetve egy országgal, hogy pusztán attól, hogy utálják a melegeket, a pinknél sötétebb bőrárnyalatokat és erekciójuk lesz Herczeg Ferenc nevétől (miközben nem mond nekik semmit az, hogy "Járt-e Cecil a Török utcában", amit én kb. hatéves koromban hallottam a zsidó nagyikámtól) már ők Edmund Burke utódai.
Orbán hulladékkonzervativizmusára Yoram Hazony harmadosztályú izraeli keményfilosz üti a kóserpecsétet Le Pen unokájával, meg az olasz fasiszta párt vezetőjével együtt. Novák Katalin, aki talán a legjobban hozza a nyilaskeresztes mosónőt ebben a színdarabban, szerelmetesen bújik az egykori kommunista Salvinihez, miközben egy nemtörténész a Nemzet Történésze, egy nemfilozófus a Nemzet Filozófusa, de legalább egy komplett dilinyós a Nemzet Bolondkáslerje.
A magyar hulladékkonzervatív kottából konzervatív, egy olyan ember kottájából, aki szabadidejében thaiföldi felnőttszínésznők seggéről szív fel valamit Ibizán, ami tulajdonképpen lehet tejpor, de én gyanakszom. Az ifjú hulladékkonzervatívokról, akiknek nem elég fasiszta pöcsnek lenni, de mániákusan annak is akarnak látszani, most nem szeretnék beszélni.
Fricz Tamás. Seriously.
A hulladékkonzervatívok pont az úszás utáni könyvtárat spórolták meg, azt az amerikai egyetemet, ahol nem komcsi tudszoctancsibácsik tanították az eszmetörténetet. Kádár-szaguk van, de az egész országnak Kádár-szaga van, kiderült, hogy itt egy kicsit be kell venni, ott egy kicsit ki kell engedni és máris kész a Császár új ruhácskája. Pár szót kell felcserélni, pár ellenséget, Aczél Györgyöt Demeter Szilárdra, Bereczt János Békés Mártonra, Lakatos elvtársat Rogán elvtársra, Stefka Istvánt Stefka Istvánra.
Nem tudom milyen lehet ma huszonhat éves fiatalnak lenni, vannak-e még bölcsészkönyvtárak a sportuszodák környékén, van-e ennek az egésznek még értelme. Azt tudom, hogy M. meg fog haragudni, ha nem leszek kész öt perc múlva, úgyhogy a végtelenül fontos utolsó mondat most elmarad.
