"A queer talán arra méltó, hogy a távolba tekintve, gőgösen rápöccintsük a szivar hamuját, és bakancsunk sarkával rátapossunk. (Szilvay Gergely, a Mandiner főszerkesztő-helyettese)"
A queerek emberek. A queer-theory pedig emberekről szól. Olyan emberekről, akik nem ártottak senkinek. A rezsimegyetem ifjú rezsimideológusának, Pócza Kálmánnak, a tanítványa jó rezsimkonzervatívként taposna mondjuk Annamarie Jagose-re, akiről le is írja, hogy nem igazán nőies jelenség. Jagose, akinek egyetlen könyvét többen idézték, mint a pázmányka aktuális férfitanszékének összes hihetetlenül férfias jelenségét, nem akar tetszeni Szilvay Gergelynek, annak a Szilvay Gergelynek, akinek egy nő mindig olyan legyen, hogy gyorsan le lehessen csatolni a nadrágszíjat, aztán hegyibe (ide be akartam linkelni egy bili képét, amelybe éppen készül belelógni egy roppant férfias konzervatív kéz, de az Olvasó ezt biztos magától is el tudja képzelni). Nem, Jagose leszbikus, és valószínűleg egy nőnek akar tetszeni, de lehet, hogy senkinek sem akar tetszeni, megfelelni, csak saját magának.
Szilvay leírja, hogy mit gyűlöl, mit akar megtaposni, megsemmisíteni; a "többszörös iróniát", a "sokzárójelességet"... örülünk, Vincent? Mindent, ami nem szép gömbölyű, ami nem egy kedélyes kövérkés piliscsabai savonarolában végződik, aki megmondja, hogy merre van az arra, miközben diszkréten stíröli egy tizenkét éves ministránsfiú seggét, fuck you very, very much.
Már írtam arról az amerikai kollégiumról, ahol 1989 őszén laktam. A konyháról, ahol a többi sráccal beszélgettünk, a horvát-amerikai futballistával, aki könyvet akart írni a konzervativizmusról, a kenyai papnövendékkel, aki Lukács Györgyből írta a doktoriját és közben megnyerte a kínaiak előtt az egyetemi pingpong bajnokságot, és a kubai-panamai kollégával, aki egy kicsit mindennap kitekerte Fidel Castro nyakát. Akkor hallottam először Allan Bloomról és a Closing of the American Mind-ról. Minden este úszni mentem és az uszodából hazajövet bementem a bölcsészkönyvtárba olvasni. Akkor olyan voltam, ma már nem vagyok olyan, akkor azt gondoltam, hogy ez része lesz az életemnek, aztán kiderült, hogy nem lesz része, és talán jó is, hogy így alakult. Az embernek meg kell találnia saját magát, de legalább is próbálkoznia kell a kereséssel, ami persze borzasztóan oravecznórásan hangzik, de én hiszek benne.
Bloom mélyen megvetette az amerikai liberális egyetemi világ felületességét, a relativizmust, az amerikai fiatalok kultúráját, a Rolling Stones-t és a walkmant, a szexuális forradalmat és a feminizmust, valószínűleg sokkal mélyebben vetette meg, mint amilyen megvetésre egy szilvay egyáltalán képes. Bloom személyisége elleni támadásként és súlyos vereségként élte meg a klasszikus szövegek, a klasszikus megközelítések, a klasszikus ízlés, a klasszikus nézőpont, a klasszikus egyetem elveszítését.
Pár évvel azután, hogy a könyvét elolvastam, Allan Bloom meghalt. AIDS-es volt. Igen, jól értik.
A magyar értelmiségi konzervativizmus egy kevéske pénzről és egy kevéske hatalomról szól, a sok pénz és a sok hatalom a habonyoknak és a vajnáknak jut, akiket sokkal jobban érdekelnek a fülöp-szigeteki fitneszmodellek és a malibui villák, mint Leo Strauss. A magyar értelmiségi konzervativizmus úgy hódolt be a falusi lókupecnek, mint Houellebecq párizsi liberális entellektüeljei a Soumission Ben Abbas-ának. Ennek a behódolásnak a része a szánalmas bakancssarok, a hasznos idiótaság rituális megvallása. Abban reménykednek, hogy a kevéske pénzzel és a kevéske hatalommal kivásárolhatják magukat a középszerűségből.
Még soha senkinek sem sikerült.
