„Izennénk az illetőknek, hogy el fogjuk játszani az ujjaikon az Örömódát kalapáccsal. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ráütünk pl. a gyűrűsujjra, és az egyáltalán nem tisztelt zsurnaliszta kiadja a kívánt hangot, pontosabban: szolmizálva énekel. Arra kérnénk az urakat, hogy gyakoroljanak. Mert ahányszor elrontják, újrakezdjük. (Demeter Szilárd kultúrcézár)"
Demeter Szilárd általános iskolás volt a Securitate fénykorában, de a zsigereibe ivódott a román államvédelmi kultúra. A magyar irodalom most a keményvonalas ardeali tuicával szembesül, csak éppen pirosfehérzöld traiascában hányják a domnulék a Kecskeméti utca járdájára, multumesc frumos. Mondjuk, ha ceyloni pék lennék nekem tökmindegy lenne, hogy Gyergyóditróból vagy Ploiestiből utálnak ki a derék európai kultúrnépek. Ez egy ilyen couleur local Nyugat-Tádzsikisztánban.
A lényeg az, hogy egy baromarcú szociopata dönt az életedről. A mi baromarcú szociopatáink abban különböznek a markánsabb bucuresti-1978 verziótól, hogy miközben kinyírnak, azt gondolják magukról, hogy személyesen Boldogasszonyanyánk és a Turuldodó frigyéből születtek a hatalmas tehetségükkel. Hogy nekik az jár, hogy téged kinyírhassanak.
Nem munka mint egy rendes szekusnak, egy munka, amiből haza lehet menni és rendesen leinni magát az embernek, hanem elhivatottság. Demeter Szilárd halálosan komolyan gondolja magáról, hogy ő nem Habony Árpi táskahordozója, hanem Szekszárdon Született Színésznőt Szerető Szabits Szihály és maga Hun Királyunk Jézus Krisztus Attila hatalmazta fel arra, hogy análisan izélgesse a teljes magyar kultúrát.
Kiváló írók és költők ölik egymást és magukat, próbálnak tisztességesek maradni, és úgy érzem, hogy sikerül is nekik, csak közben fáj nekik a világ, mint Platonovnak a Platonov. Keresik a mondatot, azt a megváltó mondatot, amit Szerb Antal mondott annak a húszéves ukrán katonagyereknek, aki fejbelőtte az őt éppen agyonverni készülő keresztény, fehér, heteroszexuális nyilast, azt a mondatot, amit Térey János mondott a mentőorvosnak, aki újraélesztette, azt a mondatot, amit József Attila mondott magának, amikor lekéste a 1284. számú tehervonatot.
Nem tudom, hogy létezik-e ez a mondat. Hogy megválthatjuk-e magunkat és mindenki mást, hogy lehetünk-e tisztességesek, amikor a kiteríttetés nem tűnik opciónak. Lehet, hogy egyszer leíratik ez mondat, lehet, hogy nem.
Addig is, elfogadók és visszautasítók, forradalmárok és fontolva haladók, felhergeltek és lenyugodottak, mindig háborgók és csendesen belenyugvók, költők és számtanisták.... küldjük el a Demeter Szilárdot, ezt a kis tehetségtelen káeurópai rémpofát, a halál faszára.
