Nem fogjuk meg Péterfy művésznő seggét. Mondom magamnak, miközben Péterfy művésznő a fejem felett kalimpál a lábaival és ha nem fognák meg páran a megfogható részeken, akkor leesne a földre. Többször is előállhatott volna jogos védelmi helyzet, amikor a Tanítás szellemével ellentétesen kellett volna cselekednem, de nem állt elő. Tehetném hozzá persze, hogy Péterfy művésznő nem az esetem, de félek, hitelességi problémák lépnének fel.
Péterfy művésznőt legutoljára a Kaukázusi krétakörben láttam. Ez most nem Brecht volt, itt a magyar puncirock koronázott királynőjeként lépett fel a Love Banddel. Az első három-négy számnál ellenálltam. A szövegek kizárólag a dugásról szóltak, hölgyolvasóink kedvéért a coitusról, " a tested az enyémbe" poézisét persze értelmezhetnénk úgy is, hogy lelked a lelkembe' , episztemológiád az ontológiámba, de szerintem az is a dugásról szólt. Az ötödik szám környékén kezdtem átlényegülni.
Nem, nem bohóckodtam égre mutatva a kezemmel, az túlzás lett volna, de "technically speaking" ugráltam (azaz, nem feltétlenül győztem le a gravitációt, de értékes döntetlent harcoltam ki vele szemben). TGM meglepődne hány magyar választópolgár tudja kívülről azt a Batsányi parafrázist, miszerint "én vagyok a nő, aki megszivat, körömmel kell kiásnod a sírodat". És közben elkezdtem nem érezni azt, hogy ezek itten mindenféle aligértelmiségiek, akik giccses marhaságokat énekelnek Péterfy művésznővel, egyszerűen csak elfogadtam őket, és volt olyan giccses, szexuálpatologikus marhaság, amit magam is Péterfy művésznővel énekeltem, vagy legalábbis dúdolgattam, nem idézném a pontos szöveget mert zavarba ejtően hülye (de mégis: "olyat szeretnék veled, amit csak veled lehet, amit mással nem lehet" feltételezhetően a röplabda és a mángorlás egy sajátos kombinációjáról van szó, amit csak veled lehet, bár itt már az elitista matematikus szól belőlem, szerintem abból, hogy csak veled lehet, eleve következik, hogy akkor ezt mással nem lehet).
Szerettem ezt az estét. Szerettem mert nagyon sok mindenre nem gondoltam akkor, amikor a magyar alacsonykultúra legidiotikusabb, de egyben legaranyosabb strófáját énekelte a Péterfy művésznő: "hajolj bele a hajamba, dúdold bele, hogy labamba".
