Wass Albert: Harmonia caelestis (székelybicskásváltozat)
Édesapám, Takaró Mihály, fent élt a hegyben, ahun az Isten is csak csutorázni járt. Amíg fent ült a Nap az égen, az én édesapám vadkosra vadászott a nagy húzott rezedás puskájával, aztán ha lűtt egyet, akkor volt vacsora, ha nem, akkor nem. És hát nem nagyon lűtt vadkost az én édesapám Takaró Mihály, mert nemigen laktak arra vadkosok, csak vadberbécsek, aszt meg nem lűtt az én édesapám. Egyszer arra es ment egy miniszter, oláhféle, motoroskocsival, kérdi az édesapámat, hogy ce faci domnule. Megharagudott az én édesapám, hogy zsidóul szóltak hozzá, nem es beszélt aznap senkivel, még az Istennel sem.
Ceaucescu Miklós, a románok királya, kinevezte édesapámat államtitkárnoknak. Ez az édesapám es Takaró Mihály volt, tulajdonképpen Mihai Tacaru, sőt még Tacarescu es talán, professzorátusa volt neki Bucurestiben. Kérdezi es tőle a Ceausescu Miklós, hogy miért a legbölcsebb nyelv a román kerek e világon, hogy már magától főzi a kávét, bejön rajta Kossuth, Petőfi, persze nem így mondta, mert a Ceaucescu Miklós az román volt, és ott középhullámon a Traiasca tricolorul jött be. Megmondom én királyom - válaszolta édesapám. Azt mondja a német, hogy Regenbogen, a román meg azt mondja Curcubeu, pont nyolc betű, nem tíz, mert logikája van neki, hat betű kevés, tizenkettő sok, pont nyolc. Ezért tanult meg a Washington György románul meg a Bonaparte Napóleon es. Legalábbis ezt mondta az édesapám a Ceaucescu Miklósnak, aki igencsak örvendett.
Decebál és Árpád fejedelemünk legyimborodtak a sátraik elé. Mondsza te bozgor, te ázsiai gyüttment - csippogott a szemivel a Decebál, hogyan férkőzhetne hegyibe a magyarok kultúrája a dákokénak, hogyan e, amikor még csiszliketek sincsen. Ha megmondod, neked adom Ardeált Cluj Napocatól Miercurea Ciucig mög vissza - tette hozzá nagy óvatatlanul a Decebál. Futamodj már ide Bölcs Takaró Mihály - szólt oda Árpád fejedelmünk az édesapámnak. És oda is futamodott az édesapám. És tudta es a választ az édesapám, a száján es volt, majdhogynem kikerekedett belűle, csak aztán mégse.
Édesapám Takaró Mihály ment a csolnakjával a tengeren, nézett a messzeségbe, kereste a végét a világnak, ahol lees minden a sömmibe. Könnyek folytak le az arcán, mert amikor édesapám Takaró Mihály Erdélyországra gondolt, hegyire meg völgyire, meg es a szép folyókra, zúgó patakokra, mindig megsíratta magát. Aztán a nagy könnycsurgatásban nem vette íszre, hogy ott van előtte Amerika. Így az a zsidóformájú Kolumbusz Kristóf vette íszre, jó fertályórányival később.
Egy nap az édesapám, a Takaró Mihály, vett a boltos Shmuel Cipriantól egy üveg cujkát. Így hívták, hogy Shmuel Ciprian, hogy nem szégyellte magát. És drágán es adta a cujkát a boltos Shmuel Ciprian, legalábbis nem ingyér. Az én édesapám fölment a hegyre, föl, ahová már a madár es csak haldokolni járt, csak ment, ment, föl a hegyre, annak es a tetejébe. És akkor az én édesapám, a Takaró Mihály, megitta a cujkát és mindent leírt egy nagy sárga füzetbe, mindent, amit az a két zsidó elvett tőle, az Esterházy Péter zsidó, meg a Kertész Imre zsidó. Lehet, hogy az egyik nem es volt zsidó, de akkor a másik annál inkább es. Nem bírtak ezek a zsidók magukkal, kellett nekik mindenféléket gondolni, ahelyett, hogy hagyták volna édesapámat gondolni a mindenfélékről. Aztán visszajött a hegyről az édesapám, fölvette a priccsnadrágját, elment Csonka-Magyarhonba és nem láttuk többet soha. Egyszer édesanyám kinyitotta a nagy sárga füzetet, de a betűk már annyira elhalványkodtak benne, hogy nem lehetett elolvasni üket. Csak a zsé betű maradt meg, csak a zsé. A víz szalad, a zsé marad, a zsé marad.
