Ungvári Tamás (2007)
A magyar sajtóban egyedül Tamás Gáspár Miklóstól olvastam hivatkozást Victor Serge művére. Felteszem, hogy azóta se akadtak sokan, akik az Egy forradalmár emlékiratait vagy éppen A Tulajev-ügy című könyveit forgatták. Oka van annak, hogy Victor Serge ismeretlen maradt a nagyvilágban is oly sokáig. Belgiumban született orosz emigránsok gyermekeként, Párizsban nőtt fel, egyeteme a Santé börtöne volt. Lelkesen csatlakozott az orosz forradalomhoz, a Komintern küldötteként Bécsben az emigráns Lukáccsal és Antonio Gramscival tárgyalta meg a világ dolgait. A Szovjetunióba visszatérte után többször letartóztatták, száműzték, mígnem egyenest Sztálinnál interveniálva Romain Rolland szabadította ki. Sztálin a titkosszolgálatok főnökénél, Jagodánál kerestette Serge-et a Gulag mélyén. Egyetlen kérdése volt: vallott-e Serge? S amikor megtudta, hogy ez a nyakas anarchista nem adta fel egyetlen barátját és ismerősét, Joszif Visszarionovics engedélyt adott a kizsuppolására. Csak éppen a nyugati nagyhatalmak nem adtak neki tartózkodási engedélyt Európa földjén hosszabb időre. A náci veszedelem elől menekült Dominikába, majd Mexikó Citybe, ahol Trockij gyilkosai őt is provokálták. A háború végét még megélte, koldus szegényen. Egy taxiban végzett vele a szívroham. A családja elborzadva fedezte fel a halottasházban, hogy a zoknija lyukas volt.
Ez a franciául és oroszul egyaránt hibátlan stílusban fogalmazó író két regényének kéziratától búcsúzhatott el örökre, amikor kitoloncolták a Szovjetunióból, de szakadatlanul dolgozott, s jelentős életművet hagyott az utókorra. Iratait az amerikai Yale Egyetem szerezte meg, csillaga felfelé ível ötven-hatvan év múltán.
A hosszú hibernálás annak következménye, hogy nem állt mögötte “nemzet”, amelyik büszke lehetne rá, állampénzből hirdethetné dicsőségét. Serge belga volt, egyike a közmondásos belgáknak, akik a vallonok és flamandok névsorolvasásánál középre állottak, mert elutasították a törzsi identitást. Belgium egyébként hivatalos politikájaként is meghirdette a non-identitást, ugyanannyi kulturális jogot adva az egy százalék német anyanyelvűnek, mint a többségi flamandnak.
Egykor én is besorolhattam apródként Susan Sontag New York-i körébe, féltett kincsként őrzöm a táviratát: ne menj Kaliforniába dolgozni! Susan Sontag történetesen Kaliforniában született, de még a lokális identitást is szenvedélyesen visszautasította.
Tamás Gáspár Miklós tagkönyvet nyerhetett Susan Sontag körében. Ezt abból is tudhatom, hogy Victor Serge nevét Tamás említette felénk elsőnek. Hiszen Susan szerzette vissza Serge megérdemelt hírnevét egy félelmesen tájékozott esszében.
Susan Sontagot Németországban érte az ikertornyok elleni muzulmán-fasiszta támadás. Ökörséget nyilatkozott a New Yorkernek. A vele vitatkozók mégsem pergették vissza minden bűnét a szexuális orientációtól egy balul sikerült vietnami látogatásig. A gyalázkodás kívül rekedt a politikai diskurzuson.
A lázadás etikáját egyébként Susan Sontag emelte ajánlott magatartássá az unalom és a bicegő demokráciák korában. A különcség esztétikai kategória is. Sontag felismerte, milyen nehéz a kor nagy íróit feltűzni egy országokra szabdalt térképre. A XX. század magasra értékelt művészei között nagyszámú különc vagy anarchista volt található. Csak a legszélsőségesebb példát említem. Jean-Paul Sartre szentté emelte a homoszexuális gyilkost, Jean Genet-t. Így született a Szent Genet hatszáz oldala. Szent Genet, ez a börtöntöltelék provokátor tágította az ábrázolhatóság határait.
Menekülők, önkéntes és kényszeremigránsok, a saját nemzetüktől égő honszerelemben undorodók, mint az osztrák Thomas Bernhard voltak a század hősei a nemzeti bolsevizmus és a nemzetiszocializmus utóéletében is.
Susan Sontag egyenest rehabilitálta az önkínzó szent Simone Weilről szólva a hisztérikusokat és önsorsrombolókat. Nem csak Serge fizetett meg drágán azért, hogy “belga” volt. Ugyanilyen “belga” volt a kétnyelvű Samuel Beckett, akit Írország vagy Franciaország nem követelhetett magáénak. Mesterét, James Joyce-ot is elébb tudta honosának Trieszt vagy Zürich, mint Dublin, amelyiknek költője volt. A vitézkötéses szerzőket szerte a világon elhomályosították a hazafias hontalanok: Márai az éhhalál szélén San Diegóban jelképe lehetne ennek a sorsnak.
Mindezt, nem tagadom, abból az alkalomból idéztem fel, hogy egy mértékadó lap egyik cikkében Tamás Gáspár Miklóst azzal húzták deresre, hogy megmaradt annak az anarchistának, aki fiatalkorában volt. Anarchista? Ez csak a foximaxi esti tanfolyamain diszkreditált irányzat. Annak a szemében, aki folytonosan a hatalom árnyékába igyekszik, mindenki anarchista, aki nem “gutgesinnt”, “bien pensent”, kilóg a sorból.
A miniszterelnök falán függő képekről írott Tamás Gáspár Miklós-esszé [Képek Gyurcsány falán, ÉS, 2007/34. – a szerk.] körül kialakult vitához nem szólok hozzá. Az azonban csakugyan feltűnő, hogy egyetlen hét alatt hány támadás érte a rendszerváltás meghatározó, bár kétségkívül nehezen kezelhető fenegyerekét. Benne keressem a hibát? Az egyenlegnek inkább a másik felével foglalkozom. A rendszerváltás folyamán kialakult s nem szűnő “Kulturkampf”-ot vizsgálom, azt a kulturális háborút, amelyiknek mai végjátéka Tamás Gáspár Miklós ellehetetlenítésére törekszik.
A mai médiában, minden legendával ellentétben, nem a baloldali liberalizmus uralkodik. Elsöprő a jobboldali fölény. Hangerőben és durvaságban mindenesetre a mellüket verő pankrátorokat is megszégyenítik. A rendszerváltással elégedetlen jobboldal könyörtelenül próbálja felszámolni a rendszerváltás nehezen megszerzett vívmányait. Míg a baloldal rendszerváltói egyénekre szakadt gerillacsapat, a jobboldal zárt és egységes. A papagájkommandó úgynevezett “talking-point”-ok köre szervezi a közbeszédet, mindig arról van szó, amiről ők akarnak beszélni. A legrozsdásabb kardjukat is ugyanabban a műhelyben kovácsolták.
Taktikájuk sok okból sikeres. A zsigeri politikát a legkönnyebb egységesíteni, kötőanyaga a húszas években kiválasztott epe, melyet ma más címke alatt oltóanyagként osztogatnak spontánnak álcázott álszervezetekben. Ennek az oltóanyagnak kémiai képletét jelenleg tilos beazonosítani, megnevezéséért perel az egyik parlamenti fajankó.
De a titkot kimondani se kell, hiszen a rendszerváltás egyik példátlan, máig kísértő csődje volt, hogy kiszabadította azt a szellemet, amelyet Nyugat-Európában immár a büntető törvénykönyvek üldöznek.
A célzásos antiszemitizmus új antikultúráját a “mainstream” újkonzervativizmus szülte és kakukktojásait máig neveli.
A fősodorba került hagyományelvűség (liberális konzervativizmus, konzervatív liberalizmus) természetszerűleg híján volt bárminő használható örökségnek. Ezért a két világháború közötti nacionalizmus fedőnevekkel átkeresztelt eszméi jegyében szervezte a demokratikus átalakulást.
A demokratikus átalakulás kottáját első kormánya egy mögöttes kulcsra hangolta. Nem számolt le a közelmúlttal, azért, hogy ne kelljen messzebbre és kritikusan visszanéznie a történelemben. Nagy valószínűséggel sejthették, hová fog Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre átülni. Gyűjtőpárt került uralomra, amelyben programok vetélkedtek egymással, a posztkádárista nép-nemzeti, a restaurációs úrhatnám úri és a szélsőjobb. Az egymásnak tett engedményeknek volt egy közös nevezőjük. Kit utálunk a legjobban? Melyik a leggyengébb, védtelen társadalmi csoport, amelyiket amúgy is megtizedelte a történelem? Melyik az a csoport, amelyikért senki sem száll síkra? Nem mondta senki, de mindenki tudta, miről van szó.
Az eufemisztikus beszéd elfogadásával a “Kulturkampf”-ot a rendszerváltó kormány engedte szabadjára. Emlékszünk még az Apák és fiúk című rágalomra, amely hetedíziglen vezényelt riadót a zsigeri utálatnak? A boldogult Szabó Miklós, a nagyszerű történész, a repülőegyetemek tanára mondta, hogy míg a szerelem alkalmanként sikertelen, a gyűlölet mindig talál tárgyat, és jórészt sikeres. Ezt a zsigeri gyűlöletet fecskendezte szét a közéletben a rádió- és televízió-elnökök nyomába szegődött falka, majd a köztársaság elnökét megszégyenítő, a Kossuth térre különbuszokon odaszállított horda.
Állítólag Marx panaszkodott arról keserűen, hogy sárkányfogakat vetett és patkányok raja kelt ki belőlük. A Magyar Gárda ideológiai gyökereinek feltárására nem kell mélyre ásni. A köztársaság akkori elnökét síppal, dobbal, nádi hegedűvel büntetlenül megzavaró suhancaira ősükként tekinthetnek a Martens-bakancsosok. A történész kormány egykori hadügyminisztere tévedhetetlenül ismert rá saját unokáira a jelvényeik eredetét nyíltan rejtegető rongyos-gárdában. Történészként is tudhatta, hogy a nagy terv, a történelem átrajzolása volt a sárkányfogvetemény, amelyikből most keltek ki génkezelt utódai.
Másfél évtizednél is hosszabb története során a “Kulturkampf” egylényegűvé gyúrta össze a jobboldalt. Homousion vagy homoiusion? A kérdés csak azok fejében fordulhatott meg, akik elhatárolódást követelnek, mintha bárki is elhatárolódhatna önmagától. Én vagyok én, és te vagy te, nem értitek?
A radikális jobboldal ostrom alá vette a tabukat. Varga Domokos György, az Antall-kormányba belenőtt apparatcsik hivatalt szerezhetett azzal, hogy új numerus clausust követelt, a zsidóság százalékos számítás alapján történő visszaszorítását bizonyos foglalkozásokból, szakmákból és közéletből. Az új kiszorítási ajánlat valójában vádalku volt. Adjátok ide nekem az idegeneket, a tősgyökeresek megússzák.
Felléphetett Lovas István, a célzásos anti nagymestere. Véralgebra… cikkében a vér nem vér, a faj nem faj, a zsidó nem zsidó, ha nem éppen az. Ez tovább tolta a falakat, s egyértelművé tette, mennyire elfogadott a közbeszédben az alig rejtett kód. Mindez csak az érzéstelenítő volt a nagyműtét előtt, amikor megkísérlik kivágni az idegeneket a nemzettestből.
Mint a diktatúrában a sorok közötti írás és olvasás gyakorlattá vált, az értelmiség jobbik fele visszavonulót fújt, a lövészárokban csak a talpasok, a gyalog-publicisták maradtak. Perzekútorok és üldözöttek végül behajóztak az “érzékenység” kikötőjébe.
Az elnök azt kérte nemrégiben, hogy ne lobogtassák az árpádsávos zászlót a túlélők érzékenységét kímélendő. Figyelemre méltó logika. Ha nem lennének túlélők, nyugodtan loboghatna a nyilas uralmat jelképező zászló?
A kijelentés óta a Sándor-palota előtt burjánzik az árpádsáv. Erre az intő szózatra kevesen hallgattak, s nem csak dacból. A zsidó érzékenység felemlítése ugyanis inkább vád, mint védelem. Kíméletességbe búvó diszkrimináció.
A félelem jogát egyetlen közösségtől sem lehet elvitatni, kivált akkor, ha az ország szívében büntetlenül skandálható minden zsidózás. Akinek ez nem tűnik fel, különlegesen érzéketlen. A zsidók csak annyira érzékenyek, mint a sokgyermekes családanyák gyermekük elvesztése után. Tapasztalatuk igazolja félelmeiket. A demokrata nem fél, a legkevésbé a félelemtől. A múlttal szembenézés a rettegés birodalmába vezet, a mélységes mély kutak alvilágába, ahonnan a katartikus őszinteség emelhet ki. Az istenfélelem, az igazságért buzgó szorongás a judeo-keresztény civilizáció egyik ihletője. Éleosz és phobosz, Furcht und Zittern, fear and trembling. A rettegés és félelem. A Tóra az Úr félelmére épül, Kierkegaard ezt tette meg a kereszténység alapjává.
A honi zsidók korántsem egy új holokauszttól félnek. A gázkamrák gyorsan ölnek, tudjuk, mióta Schmidt Mária meghívására hazánkban hirdette ezt a nagy hírű, a náci alapvetésű történész, Ernst Nolte. A közbeszédbe átszivárgó ideológiai légszennyezés lassan ható mérge azonban keserű pusztulást jósol, s a nehezen helyreállított méltóságot roncsolja el. Elie Wiesel magyar származású író figyelmeztetett arra a veszedelemre, hogy a túlélő nemzedék elmúltával a fertőzött közbeszédben lehetetlen lesz Európa szenvedéstörténetének elmondása és megértése.
A közbeszéd fertőzését a történelemhamisítás apró torzításai végezték el Magyarországon. A rendszerváltó történész-kormány a revizionizmust engedte ránk, s ez folytatódik mindmáig, mint arra Szakály Sándor adott példát Nádas Péterrel vitatkozva az Élet és irodalomban. A Kamenyec-Podolszkba deportált embereket a törvény betűjét követve szolgáltatták ki a németeknek, sugallta Szakály Sándor.
Nincs itt hely felsorolni az “apró lépéseket”, Antall Józsefnek a doni hadseregről mondott beszédétől a Tiszák rehabilitálásáig, a Nappali hold Csoóritól szerzett dalmahodásáig, amelyben könnyes szívvel búcsúzott a megmaradt hazai zsidók sorsválasztó magyarságától, mert hát a vészkorszak után nem lehetséges a szívek együtt dobogása. Esterházy ennek a szövegnek a közlésétől lépett ki a Hitel munkatársai közül. A Csoóri-szövegnek egyébként a szívtelensége rettent el. Az áldozatokat tenni felelőssé egy történelmi merényletért?
A temérdek történelemhamísításnak itt egyetlen vonását nyomozom tovább: s ez a “zsidó érzékenység” feltételezésének beszivárogtatása a közbeszédbe. A legendák ezernyi forrásvidékéből egyetlen karsztpatakot emelek ki, egy olyan publicista tollából, aki most egy másik cikkében éppen a köztársaság mai elnökének fennhéjázó magatartását joggal bírálta. (Elnök, vagy király?, Népszabadság, szept. 21.) Azt talán elfeledte megemlíteni, hogy a most általa bírált elnöki szózat érzékenység-teológiájának egyik előfutára éppen ő maga volt. Debreczeni írta A miniszterelnök című könyvében: “Antall Józsefet sokszor támadták főként szabad demokrata oldalról – állítólagos avítt konzervativizmusa, tekintélyelvű gondolkodása miatt. Mondjuk ki: e megalapozatlan vádak szülője olykor a zsidó származásból fakadó túlérzékenység volt.”
Megjelenése idején is ez gyalázatos szöveg volt. Mondjuk így: antiszemita alapvetésű. A rendszerváltó történész Szabó Miklós a szöveget így kommentálta: “Mi meg mondjuk ki: 1944 után zsidó túlérzékenységet emlegetni vérlázító.”
Ha újabb nemzedékek nem emlékeznének, Debreczeni József írt merész cikket az uralkodó párt szakadár alelnöke, bizonyos Csurka István ellen. Az akkortájt jelentős politikai háttérrel rendelkező “Zsírtáltos” egyik provokatív dolgozatára jelentette ki Debreczeni, hogy az “náci alapvetésű”.
A baloldal, vagy amit annak neveznek, Zen-buddhistaként tapsolt mindkét fél tenyerével. Feledésbe merült azonban az, amit Szabó Miklós sugallt. Ő ismerte fel, hogy Csurka bárdot emelt Antallra és a székére tört. Az alapkérdés feszegetése igényelt volna igazi bátorságot. Azt kellett volna ugyanis firtatni, hogyan lett egy uralkodó párt alelnöke az olyan világnézetű ember, mint Csurka? Milyen árat fizetett ezért egy uralkodó párt? Milyen árat az ország?
Déja vu? A jobboldal szélét is befogadta akkor a konzervatív színek pávatollait csillogtató politikai közösség. Vagyis sohasem volt mély szakadék a radikális és a mérsékelt jobboldal között. Talán csak annyi történt, hogy az Antall által “borzalmas tagságnak” nevezett tömeg lassan átszivárgott a Fideszbe, amikor kiderült, hogy Antall és követői hajlandók leereszteni a sorompót a szélsőjobb előtt.
Késő volt. A szélsőjobb belevágott a közbeszédet rontó Kulturkampfba, hiába járt le a jogosítványa, párt- és parlamenti belépője. Elindult egy visszafordíthatatlannak rémlő folyamat. Baktériumhordózókat engedett szabadjára a reaktivált jobboldal, nosztalgiás úri allűrökkel, gyámoltalan és rejtett leszámolásokkal, a titkosszolgálati akták szelektív szemlézésével.
A folyamat megannyi csontvázat dobott ki a komódból. Kísértetek a múltból, egy további déja vu mintájára. A rongyos-gárda, a különítményesek, a Héjjas Ivánok és a frankhamisítók a Legfelsőbb Hadúr jóváhagyásával garázdálkodtak és gyilkoltak, robbantottak, míg az úri Magyarország csipkés legyezővel takarta el arcát. Ezzel a történelmi korszakkal kapcsolatban sem az a kérdés, hogy az úgynevezett bethleni konszolidáció után az uralkodó osztály megszabadult saját csőcselékétől, hanem az, hogy miféle erő lökte a csőcseléket az utcára és a tanyákra. Ezért is Trianon volt a felelős?
Érzékenység mindezt felemlíteni? Érzéketlenség nem említeni a szeplőtelen fogantatású Horthy-Magyarország restaurációs kísérleteinek idején.
Karinthy Frigyest a fehérterror idején a New York kávéházból hazamenet éjszaka megállította egy britanniás tiszt. “Hé, te zsidó vagy?” Mire Karinthy hidegvérrel visszavágott az egyenruhásnak. “Én nem, hát te?”
A Britannia szállóból gyilkos portyákra induló tiszt legalább nem hadoválta azt, hogy hadisírokat gondoz. Kimondta, amit gondolt, és Karinthy ezért tokára forraszthatta a szót. Hát te ki vagy? Hogy mered kérdezni, amit kérdezel? Kotródj, nincs itt helyed!
A kettős beszéd meghökkentő arcátlanságnak nyitott utat. A dupla fenekű szóforgatás beoltotta nyelvünkbe és idegrendszerünkben a célzásos beszédet, az aiszóposzi kódot, a gyönyörű magyar “langue” tengerére a jobboldali “parole” olajfoltját. Ki a magyar? – újabb déja vu. De magyar-e az, aki idegenekről beszél, amikor tudván tudja, mást fecseg a felszín, és mást üzen a mély. Ki a magyar, tudjuk. De ki az idegen?
A magyar neonácizmus “alapvetése” a neokonzervatizmus volt, amelyik enyhe revizionizmussal fűtötte fel a demokratikus átalakulást. A konzervatív értéktudat nevében árkot ásott a felelevenített mélymagyar és hígmagyar ellentétével.
Az új, képmutató konzervativizmus kirekesztő gyanúval tekintett azokra, akik a kisebbségi kérdést nem emelték a politikai gondolkodás középpontjába. Varga Domokos György törzsi háborúként elemezte e törésvonalat, s ezzel a liberalizmus és konzervativizmus ellenétét a rasszok küzdelmére egyszerűsítette le.
Miből kelt ki a mai kriptofasiszta gondolkodás? Az elhatárolódásra már fogantatásában renyhe újkonzervatizmus melegítette kakukktojásait. A mai rémület azon tipródik, van-e fasiszta veszély. Nem, nem, soha. Az utcákon fasiszták menetelnek, a könnyebb felismerés kedvéért talpig feketében, fenyegetik a szerbeket és a szlovákokat, de fasizmus nincs. Nekünk vannak a legveszélytelenebb fasisztáink, a legszelídebb médiamoguljaink, csillogó eszű kereszténydemokratáink.
Mint említettem, Marx egy helyütt azon bánkódott, hogy sárkányfogveteményéből patkányok keltek ki. Nem ismeretlen fejlődésvonal a mai korban. A Jobbik nevű képződményből kinőtt paramilitáris alakulat ideológiává emelte a kettős beszédet azzal is, hogy egyenruhában tagadja katonai jellegét. Külső és belső háborúra felkészülést hirdet, melynek egyetlen tartalma az irredenta. Ez pedig mindig is testvéri viszonyt ápolt az alkotmány elismerésének határain belül virágzó, de a célzásos beszéddel a radikalizmusig átnyúló nacionalizmussal. Tejtestvérek, kegyetlen éghajlaton akár egypetéjű ikrek.
A Vár-beli Martens bakancsosok az engesztelhetetlen kultúrharc rút arcát mutatták fel. A kulturális háborút, egyelőre szimbolikusan, a polgárháború küszöbére vezényelte a parlament legitimását megkérdőjelező szervezett lázadás.
Az egyenruhák feltűnése visszahatott a kulturális harcra. A gárda alapításánál újabb egyenruha kísértett, a papoké. S bármi a véleményünk róluk, értelmiségiek adták arcukat a gyülevész hadhoz.
Ezek az értelmiségiek rágalomáriákat énekelnek napi és heti rendszerességgel. Ebbe a sorba tartozik a Nobel-díjas Kertész Imre magyarságának kétségbevonása, ebbe tartozik az is, hogy Kertész Imrére hivatkozva másokat diszkreditáljanak.
Schmidt Mária a haldokló Eörsi Istvánt perelte sikeresen egy véleményért. Később publicisztikában sorjázta meg Esterházyt és Nádast. A rádió egykori elnöke Vásárhelyi Máriát célozta meg jogi sorozatlövésekkel.
Legutóbb Tamás Gáspár Miklós került a célkeresztbe, meglepetésünkre a kormánypárti alapvetésű független Debreczeni József fegyveréből. Bírálata felemlíti, hogy Tamás felajzott állapotban van, vagyis érthetetlenül ingerült. Bizonyára véletlen, hogy Aczél György elvtárs hasonlóképpen minősítette Kis Jánost, Bence Györgyöt, Kenedi Jánost, Konrád Györgyöt, Demszky Gábort, Kőszeg Ferencet.
“Tetszettek volna forradalmat csinálni” – mondta Antall József. A szellemes mondás az adott környezetben cinikus önfelmentés volt. Tetszettek volna jóhiszemű rendszerváltást csinálni, olyat, amelyikben senki sem csempészi vissza a célzatos beszédet, s annak örvén a “zsidókérdést”.
