Több oka van annak, hogy nem írok színikritikát, ahogy az adomabéli plébánosnak is több oka volt arra, hogy ne köszöntse harangszóval a püspökét. A plébános az okok között elsőként azt nevezte meg, hogy egyáltalán nincs harangjuk. Nekem sincs harangom. A harang ebben az esetben pár ezer kötetnyi könyvet és egy másik életet jelent.
Fáy Miklósnak, a magyar színházi és zenei élet Nógrádi Györgyének, a színházi büfék linzereit kellene értékelnie, pedig neki sincs harangja, nem is nagyon látott még közelről harangot, és lehet, hogy azt sem tudja, hogy működik. Ezt már nagyon régen le akartam írni, a továbbiakban nem lesz szó Fáyról.
Ott tartottunk, hogy nincs harangom, de harang nélkül is járhat az ember színházba, furcsa egy világ lenne, ahol a nézőtéren kétszáz színikritikus ül, akik még emlékeznek arra, hogy milyen volt tavaly Duisburgban a Kaukázusi Krétakör és mit í¶t róla Sonia Bröschl a Journal of Theatrical Theoryban.
A nézőről az sem feltételezhető, hogy tudja, hogy ki volt Brecht. Az viszont igen, hogy először látja a Krétakört, és nem nézett utána a darab történetének. Ez a természetes. Ül és néz. Aztán vagy történik valami, vagy nem.
Bertolt Brecht nem szeretné Székely Kriszta Krétakörét. Lehet, hogy direkte utálná. Székely Kriszta kilúgozta Brecht elvtárs marxizmusát a darabból. A prológ egy vicc, semmi köze a meséhez, a gyümölcstermelők győzelme elsikkad az utolsó sorban, és különben is milyen Arkadi Cheidze lehet a Péterfy Bori.
Harang nélkül ez a Krétakör baromi jó Krétakör, nem tudom, hogy milyen haranggal, és hát a Brecht... Hát a Brecht az meghalt. Aki pedig meghalt, az ne dumáljon bele színházi előadásokba, Üljön a helyén, tapsikoljon, és a véleményét tartsa meg magának.
