Erről a szövegről fogok pár sort írni.
Nem tartom túl sokra (egészen pontosan, senkinek sem tartom) Lánczi Andrást, mindazonáltal nem gondolom azt, hogy egy szöveget, vagy inkább azokat a gondolatokat, amelyek a szöveg mögött vannak el kellene utasítanom, csak azért, mert Lánczi neve van alatta.
Azt sem gondolom, hogy egy gondolatot vagy el kell fogadnom, vagy el kell utasítanom. Néha elég, ha tudomásul vesszük bizonyos gondolatok létezését, és itt a tudomásulvétel többet jelent a toleranciánál, relevanciát is tulajdonítunk a gondolatnak, függetlenül attól, hogy magunkénak érezzük-e vagy sem.
Személy szerint relevánsnak tartom a keresztény Európa gondolatát. Nem szeretném, ha ez a gondolat eltűnne a közös szellemi platformunkról.
A Paris Statement túlságosan metaforikus ahhoz, hogy elemezzék, én az általam komolyan vett aláírók gondolataira próbálok reflektálni pár mondatban.
Rémi Brague a Sorbonne emeritus professzora, nevét mostanában az iszlámmal kapcsolatos nézetei miatt szokták emlegetni (ezek a nézetek mintha tükröződnének a szövegben). Én azonban a szekularitás és a szekularizmus közötti különbségtételt választottam a brague-i gondolatok közül, mert valamiért ezt tartottam a legizgalmasabbnak és a legrelevánsabbnak a szöveg szempontjából.
Brague szerint a szekularitás, tehát az Egyház elválasztása bizonyos dolgoktól, Politikától, Tudománytól, a mindennapi élet technikai jellegű kérdéseitől. Nem Isten, nem az Istennek tetszőség elválasztásáról, hanem az Egyháztól való elválasztásra gondol, amit megkülönböztet a szekularizmustól, amit ő alapjában véve az ateizmus ideologizációjának tart. Brague szerint szekuláris társadalomról értelmetlen beszélni, és a modern Európa (lásd a szöveget) nem képes olyan alapvető fogalmak értelmezésére, mint a Szép, a Jó, az Igaz és a Lét Értelme. Naponta beszélünk, szépről, jóról, igazság és ha kerülni is próbáljuk, életünk része a saját létünk értelmén való gondolkodás. A puszta tény, hogy értékesnek tartjuk a jövő generációjának életét, azt mutatja (legalábbis Brague számára), hogy implicite elfogadjuk a teremtett élet szentségét, miközben a szekularizmus azt diktálja, hogy csak a saját maximum száz esztendős időhorizontunkban gondolkozzunk.
Roger Scruton (szintén az aláírók között van) szokott beszélni arról, hogy a Szépség eltűnése vagy relativizációja hogyan gyengítette meg Európát. Olyasmit nézünk, hallgatunk, amiről tudnunk kellene, hogy nem értékes, a "nézés" és a "hallgatás" céljai közül elkezdett hiányozni a szépség befogadására való törekvés. Azt is tapasztalhatjuk, hogy az Igazság is feláldozható bizonyos szekuláris értékek védelme érdekében, nem beszélve a Jó értelmezésének puszta felvetéséről.
Én azt gondolom, hogy nem értenék egyet Brague-gal vagy Scrutonnal a konkrét Jóról, Szépről és Igazról, de a felvetésük relevanciáját nem vitatom.
Látható az is, hogy jelentős nyugati értelmiségiek találnak vigaszt Orbán és Kaczyinski rendszerében, nem is nagyon leplezik, hogy a szekularizmus ideológiájával szemben felálló Új Európa vezetőinek gondolják őket. Kétlem, hogy a populizmus veszélyességét hírdető liberális-katolikus Chantal Delsol professzor különösebben szimpatizálna a Habony Árpád és Vajna Andy által reprezentált moralitással, vagy esztétikai örömet jelentene számára a felcsúti futballstadion és a mellette álló magántulajdonban lévő épület szerves egysége, hogy egyáltalán bármit is tudna arról, hogy mi folyik Németh Szilárd és Semjén Zsolt országában. Orbán az ellenségük ellenségének tűnik, a Keresztény Európa védelmezőjének, a határkerítés építőjének, aki becikkelyezte az Alaptörvénybe, hogy a házasság mindig egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti, és így tovább. Valószínűnek tartom, hogy Delsol professzor sejti, hogy Orbán problematikusabb figura annál, mint amilyennek a kávé mellett Lánczi professzor leírta, de ez most egy ilyen világ.
