1963-ban mutatták be Várkonyi Zoltán Fotó Háber című filmjét. Négymillióan nézték meg. A film egy magyar kémről szól, aki beépül egy a nyugati hírszerzéssel együttműködő csoportba. A magyar kémet (értsd: KOMMUNISTA BELÜGYEST!!!) a Latinovits Zoltán játszotta. A filmben szerepelt az a Lőte Attila is, aki Schmidt Mária személyes 56-jának az arca.
Még egyszer. 1956 után hét évvel egy kommunista kém és a "gaz, nyugati titkosszolgálatok" küzdelmét bemutató filmet megnézi a fél ország. Később: Stirlitz. Minden kilométerkőnél. Bors Máté. Még később Illyés Gyula és Kádár János a Parlamentben lapogatják egymást.
Orbán Viktor apja és anyja is őszintén hívő kommunisták voltak, Orbán Viktor pedig negyedszázaddal 1956 után alapszervezeti KISZ-titkár. Nekem a Latinovits-csal sincs semmi bajom, az Illyéssel sem, az Orbánnal, mármint a 18 éves Orbánnal, pláne nem. A valóság az, hogy Kádár Jánost ezt az ország elfogadta. És tőlem szónokolhat szegény lelkylola arról, hogy ő hogyan hajigálta mínuszhúsz éves korában a Molotov-koktélt a tankokra, Magyarországon gyakorlatilag nem volt ellenzék, nem voltak ellenzéki falfirkák, ellenzéki gondolatok, nem volt itt semmi. Igen, az emberek egy része hallgatta a Szabad Európát, nagyon sokan kiröhögték a Gáspár Sándor szintű bornírt hülyéket, imádták Hofit amikor Kádárt parodizálta, de ennyi volt, semmi több. Amikor Kádár kezdett meggyengülni, amikor már nem tudott semmit ajánlani cserébe a kussolásért, akkor igen, akkor az emberek elkezdték kicsit (elég kicsit) kinyitogatni a szájukat.
Kádár tudta, hogy jobb az, ha ő nincs állandóan a tévében, ha a fényképét csak május elsejéken mutogatják, tudta, hogy nem kell erőltetni az empiriokriticizmust, és adott ponton még Biszkut is képes volt félreállítani, de azt is tudta, hogy ő a Szovjetunió nevű birodalom magyarországi kormányzója, és ezt azért a magyar emberek nem nagyon hülye része is tudta. Nem tudom, hogy azt tudta-e, hogy ennek nem lehet jó vége. Valószínűleg, nem.
< megjegyzés: volt egyszer egy Venesz József nevű konyhafőnök, aki a Kádár-rezsimben a magyar gasztrokultúra Ancsel Évája lett (tényleg tudja még valaki, hogy ki volt az Ancsel Éva?) . ő meg a Túrós Emil találta ki a jellegzetes magyar szocialista menüsorokat, lehet, hogy kárpáti borzaskát is, nem tudom, sok mindent. ezek a menüsorok a mai napig ott vannak a vendéglők egy nem elhanyagolható részében. időnként, mesterszakácsok, ki szoktak rohanni a Venesz-kötetek ellen (amelyek tényleg úgy néznek ki, mint valamiféle államvédelmi útmutatók, de becsületes kaszinótojásokról és nem igazán túlkomplikált rántott májakról írtak benne) . a mesterszakácsok életükben nem főztek még munkásnak. nem is nagyon láttak munkást, lehet, hogy nem is nagyon van már munkás. viszont 1971-ben pozitív valószínűséggel találtak volna magyar munkást magyar vendéglőben, amely tényről hajlamosak vagyunk elfeledkezni, mert olyan komcsis tény. tényleg az. de tény. >
1956-ot (ami úgy kezdődött, hogy Nagy Imre behívta az orosz csapatokat rendet csinálni [olvasónk kérésére kiegészítés: Nagy Imre statáriumot hirdetett ki október huszonnegyedikén és csapaterősítést kért a szovjetektől, amit meg is ígértek neki, ugyancsak kérte, hogy szovjet csapatok vonuljanak a kormányépületekhez, ekkor persze már orosz csapatok voltak Budapesten, az ún. Különleges Hadtest nem túlságosan jól felszerelt, de azért elég nagy erőt jelentő egységei, ezeket már október huszonharmadikán éjjel tizenegykor elindították a szovjet laktanyákból, miután az SZKP KB elnöksége úgy határozott], aztán Kádár János méltatta a "Rákosi-klikk ellen" fellázadt munkásosztályt), azt a két hetet, arra használja ez az ország, hogy elfelejtse a következő ezerötszázat.
