A magyar újságíró tipikusan egy másik magyar újságírót olvas, foszlányokat az interneten, facebookon körbejáró szövegeket, nagyjából ugyanazt, mint a magyar újságíró olvasója. Most a Charlie Hebdo állítólagos címlapja ment körbe a neten, és írtak róla olyan emberek, akik még soha életükben nem vették a kezükbe ezt a lapot. Tudom, hogy van pár tisztességes, megfelelő olvasottságú és műveltségű újságíró Magyarországon (hét? kilenc? vagy mégis csak öt?), akik ráadásul nem haltak meg a múlt században, esetleg annak is az első felében, hanem többé-kevésbé életben vannak, nem akarok én általánosítani (de, de, de kurvára általánosítani akarok, amikor az összes ellenpéldám marginális újságokba ír, vagy nem is igazi újságíró, hanem valamiféle valódi foglalkozással bíró ember, aki időnként újságokban publikál).
A történet a szokásos rémisztő hülyeség, a Charlie Hebdo állítólagos címlapjáról, pár magyar újságíró rittyentett róla valamit a saját Nagy Brehmbe kívánkozó szintjén, aztán ment vissza valami másról nem gondolkozni, valami másról terjeszteni ótvar hülyeséget, valami mást totálisan félreérteni, olyan ez, mint a magyar politológia, csak egy szakma kell hozzá, amihez nagyon elszántan és nagyon alaposan kell nem érteni.
Én ma egy sajátos zsurnalisztikai performance-t adtam elő. Megkerestem a Charlie Hebdo aktuális számát. Átmentem a szomszédos egyetem könyvtárába, és levettem a Charlie Hebdo-t a frissen megjelent újságok standjáról. Ha már ott vagyok, gondoltam, átfutom az elmúlt hetek karikatúráit is.
Tehát:
Hét vagy nyolc karikatúrát találtam kapásból, amin ott van a halott szír kisfiú képe, vagy róla van szó. Itt ezen a képen: Üdvözlünk a gyerekek szigetén. (mobillal csináltam a képeket, a stand mellett).
Fogadjatok be egy kicsi menekültet! Nő: Köszi szépen, hogy majd jól belefulladjon a medencébe.
Nő: Készek vagyunk a kicsi Aylan fogadására.
Férfi: Már ki is tisztítottuk az akváriumot.
....
A Charlie Hebdo nagyjából minden, csak nem bevándorló-ellenes. Ők azt nem akarják, hogy az Olvasó megnyugodjon, hogy elkényelmesedjen, hogy elhiggye azt, hogy a kis Aylan képén sírva letudta a heti jóságot, most gyorsan vehet a supermarchéban egy kis sushit, és majd este megint gondolhat a kis Aylan-ra, kényelmesen elterülve önnön komfortzónájában. A Charlie Hebdo újságírói közül többen személyes jó barátságban vannak a francia köztársasági elnökkel, aki minden egyes számban kap tőlük valami brutálisat az arcába. Különösen kényesek a net kis szimbólumokra, a cuki kis képekre, amelyet az igényes középosztálybeli francia polgár elraktározhat az ő igényes középosztálybeli fejében, azokra általában rajzolnak egy Hitler-bajuszt, vagy felraknak rá egy péniszt, kiforgatják, átszabják, átgondolják.
Soha sem felejtem el az egyszemélyes Charlie Hebdo-t, Sarah Silverman-t és az ő híres Jesus is magic című stand-upját, ahol is (többek között) a Holokauszttal viccelődött, igen, a Holokauszttal, a hatmillió halottal (Sarah Silverman amúgy zsidó, ezzel a névvel aránylag ritkán mohamedán valaki). Alig kaptam levegőt. És a jó dolgok már ilyenek, azok megmaradnak az ember agyában, azok kihívják a hóra, azokon nem teszi magát túl két perc alatt, nem lapoz a következő breaking newsra, aktuális mémre, posztolható baromságra.
Hogy ízléstelen? Amikor valaki olyan baromi tehetséges, mint Silverman, vagy a merényletet is túlélő "Riss", ha valaki kész arra, hogy saját magát is darabokra szedje, hogy hipóval essen neki mindannak, amiben őszintén hisz, csak hogy vége a saját valóságában láthassa, tisztán, hazugságok nélkül, értsd, igen, kibaszott művészetet csinál, akkor azt kicsi magyar újságíró, aki a kicsi magyar seggét, a kicsi magyar klozettpapírral sem tudja korrektül kitörölni, ne nevezze ízléstelennek, mert körbe fogom kacarászni.
A könyvtár terasza.
