"Magyarország legyen az orbánok országa" (Egy nyugat-ázsiai miniszterelnök tudatalattija valahol Európában)
Miről nem szól ez az egész? Azokról az elefántcsontpartiakról, mauritániaiakról, algériaiakról, koszovóiakról, afgánokról és irakiakról nem szól, akiknek elegük lett a saját orbánjaikból, a saját reménytelenségükből, akik arról álmodnak, hogy Marseille-ből vagy Berlinből küldhetnek haza párszáz eurót a Mamának, aki pontosan ugyanúgy a kis szekrény tetején tartja a gyereke fényképét, mint az a nádudvari parasztasszony, akinek a fia Skóciában pakolja a Tesco pultjait. Nem lehet millióknak munkát és normális életet biztosítani Európában, pár tízezernek igen, talán százezernek is, de millióknak nem. A saját problémáinkat is alig tudjuk megoldani, nemhogy másokét, próbálunk tisztességesek maradni, méltók a Megfeszítetthez, de nem mindig sikerül. Persze ez az egész nem erről szól.
Miről nem szól ez az egész? Nem szól Samba-ról és Alice-ról azaz a félig mauritániai, félig szenegáli, és egészen francia Omar Sy-ről és a félig angol, félig francia és egészen csodálatos Charlotte Gainsbourgról, a magát brazilnak kiadó algériai fiúról, azaz a belfort-i Tahar Rahimről, a mi különös Európánkról, ami nem olyan rózsaszínű, ahogy azt néhányan látni szeretnék, de ez az egész nem erről szól.
Miről nem szól ez az egész? Albert Pierrepoint-ról és long dropról, Hamida Djandoubiról, az utolsó emberről, akinek a francia állam levágta a fejét. Nem szól a "hanged-drawn-quartered"-ről, ami valószínűleg elrettentőbb, mint a nátriumtriopentál-pavulon kombó, és majd erről is lehetne írni a Magyar Hírlapban baromságot valamelyik rezsimringyónak, mert nem a bárdról szól az egész, nem a máglyáról, nem a kötél csomójáról, hanem valami egészen másról.
Ez az egész arról szól, hogy Magyarország legyen az orbánok országa, a kicsi és nagy, a szögletes és kerek orbánok országa, a tiborczok, mészárosok, és egyéb orbánok délelőtti matinémilliárdjainak országa, a helyi orbánuraké, akik órákat gyakorolják, hogy tudnak-e olyan hegyeset köpni a szotyolával, mint a főorbán, a garden variety orbánoké, akik egy trabantkiutalásért mószeroltak be a pártbizottságon, a józsiorbánoké, akik levelet írtak az alispánnak, mert megtetszett nekik a Weissbergerék zongorája, a mindenféle orbánoké, akik amikor szorul a nyakukon a hurok, hirtelen megtalálják a cigányt, a meleget, a zsidót, a külföldit, a szegényt, a gazdagot, a vöröshajút, bárkit, akire úgy lehet ránézni, hogy közben ne látszódjék pár túltömött zseb.
Mugyorörszég korosztány lész vogy nüm lész. Mert mi lehetne keresztényibb, mint vitéz Habony Árpád bíborosérsek és az ő 90-60-90-es önbarnított morálja, vagy amikor a nemzet felajánlja a Sas utcát Szent Cecíliának. Mágyárírszóg kirisztőny lász végy nom lász, Lázárjános szelleme járja be Európa jacuzzijait, Szent Bayer Zsolt legyőzi a Nagyorrú Sárkányt három misiért. Mügyirerszög karasztíny lősz vugy nim lősz. Hogy hétfőn ne lehessen cérnametéltet enni, kedden ne állhassunk terpeszben, szerdán ne gondolhassunk a rizibizire, csütörtökön ne legyen tangó, pénteken ne nézzünk tükörbe, szombaton ne feküdjünk a bal oldalunkon, hogy végül, vasárnap csináljuk pontosan azt és pontosan ott, mint amit nekünk Semjén Zsolt előír. Ez a kereszténység lényege. Jézus csak bajnak van.
Szánkba fogjuk venni a kést, az abroszba fogjuk belefújni az orrunk és igen, tele fogjuk flatulálni Európa összes nagyobb ebédlőjét, mert mi matyarok vagyunk, mutyurok vagyunk, motyorok vagyunk, és oly keresztényi módon fogjuk magunkévá tenni az összes kisjányt, fehérvári huszárt és az ő lovaikat, hogy csak nyekkennek, nem fognak belepofázni abba, hogyan építsem körbe a dácsánkat stadionokkal, kinek engedem meg, hogy felparkettázza a Hortobágyot, én döntöm el, hogy hány null lesz a Videoton-Taktaharkány, mert én kaptam a kétharmadot és nem valamilyen csigazabáló hollandsvéd.
Erről szól el az egész. Ne áltassuk magunkat. Semmi közünk a líbiai menekültek süllyedő hajóihoz, a tíz éve papírok nélkül szemetet válogató, vécét pucoló szenegáliakhoz, semmi közünk a szíriai gyerekek rémálmaihoz, ez az egész rólunk szól, kizárólag rólunk. Mi menekülünk magunk és mások elől, mi álmodunk valamiféle elviselhető jövőről, valahol máshol, és mi tűrjük el azt, hogy Magyarország megint az orbánok országa legyen.
