A Jóisten áldjon meg Vajdai Vili!
Azért, hogy megcsináltad, megcsináltátok (a TÁP színház csapata, a Transparency International és a 444.hu) ezt az előadást.
Magyarország, a hazánk, ma. És benne mi, mindannyian. Nehéz úgy írni róla, hogy ne lőjem le a poént. A darab egy tükör, ami által nem homályosan, hanem kristálytisztán látunk. Az összes kicsi stiklit, amiről azt hisszük, hogy ez így működik, ennek még bele kell férnie, így működik a világ. Aztán a végére a sok kicsi stikli egy akkora szarkupaccá áll össze, hogy a végére már nem látszik, ki hordta össze és hogyan. Egy dolog biztos: minket is betemet ha nem ordítunk, mi is belefulladunk.
Van egy kisváros- akármelyik lehet a 93.000 négyzetkilométerünkön. Csupa olyan ügy és olyan szereplő, amiről naponta (kétszer) hallunk, olvasunk. Egy 250 méteres kerékpárút, ami véletlenül A Polgi házánál kezdődik és az önkormányzat épületéig tart. Egy erdei tanösvény, ami 26 méter hosszú és van benne egy játszótér két libikókával és pontosan száznegyvenkétmillió forint pályázati pénzt adott rá az EU. Népnemzeti Dohánybolt, ami két generáción át élt, mire végül A Polgi feleségéé lesz, benne a régi tulaj már csak alkalmazott.
Magyarország, a hazánk, ma.
Az előadás nem vádol, néha konkrétan utal konkrét ügyekre, de a lényege az általános, mindent elárasztó bűz, amibe belefulladunk. Mert mi vagyunk a darab szereplői. A Polgi, Norbi a papíros, Kázmér az idealista környezetvédő és a bukott Polgi, aki azt állítja, ő sokkal kevesebbet lopott (és azt is ajándékba kapta) mint az utódja, a Misi bátyám. Megint -még mindig- az urambátyám országa vagyunk.
Nincs feloldozás a végén. Ordítozás van, torkaszakadtából üvöltés és senki nem tapsolhat senkinek.
A zárómonológ szó szerint sírnivaló és jogos a hozzárendelt sötétség.
Az a bénultság a nézőtéren, hogy azt sem tudjuk, hogyan tovább.
Baszhatjuk a tapsrendünket.
