Nem szoktam filmkritikát írni, de egy ilyen mű esetében kivételt teszek.
Orbán Viktor és a jobboldali értelmiségi elit története már nagyon régen kívánkozott filmvászonra. Nem nagyon széles filmvászonra, inkább kisebb, otthonosabb vetítőtermek vásznára, ahol a néző aktív részese lehet az előadásnak. Az alapszituáció, ahogy a szubmisszív pozícióba merevedett jobboldal kénytelen lenyelni a....miniszterelnök sajátos megközelítéseit, egyszerre idézi a tapasztalt Ron Jeremyt és a fiatal Linda Lovelace-t.
A felnőtt mozgóképszínjátszásnak vannak bizonyos műfaji elemei, amelyeket az igényes nézők valamiért elvárnak az aktoroktól és Orbán közönségének soha sem kell csalódnia. És itt az anyag is valódi, pontosan az, aminek a nagy kritikus, Lui nevezte.
A Békés Márton-Megadja Gábor párost még Navracsics Tibor fedezte fel. A magyar szellemi élet "Kovi"-ja, aki már évekkel ezelőtt meglátta ebben a két fiatalban a nem nagyon hűvös felnőttfilmek jövendő sztárjait. Nem mondhatnám, hogy gazdag a repertoárjuk, de nem is ez a lényeg. Itt a rugalmasságról, a szellemi horizont erőteljes kitágulásáról van szó. Sokan kritizálják a filmipar ezen szegmensét, hogy nem elég őszinte, hogy az érzések felületesek, de Megadja más, ő benne mindig ott munkál valami. Valami nagy. Az, hogy mindenről ugyanaz a három teljesen értelmetlen mondat jut az eszébe, és egyszerűen képtelen észrevenni magát, nagyon mély átélésről tanúskodik. Békés rengeteg dolgozik a szájával, biztos kézzel nyúl a konzervatív eszköztárba, megragadja a problémát és egyből benne is van a kellős közepében. Semmi sincs túl bonyolítva, minden friss és üde, az utolsó jelenetben mindent elsöprő módon érezzük Orbán erős és határozott jelenlétét, ahogy a konzervativizmus magvát győzedelmesen az ifjú titánokra hinti.
Schmidt Mária az érett művésznők tapasztalatát hozza be a munkába. Évtizedek óta dolgozik a szakmában. A tőle megszokott szenvedélyességgel indul el a csúcs felé. Amikor kijelenti, hogy nincs oka kételkedni a putyini demokráciában, már tudjuk, hogy ma is azt kapjuk tőle, amit megszoktunk. Orbán ebben a jelenetben csak méretes szimbólumként van jelen. Először csak megérinti Schmidtet, felületes kis játszadozásnak indul az egész, a hős férfi szerényen felvirágoztatja az országot, a nagyvilág ámul és irigykedik. Aztán a szimbólum egyre mélyebb rétegekbe hatol. Itt már kemény.... kezű vezetőként látjuk Orbánt, aki mindenkire folyamatosan megtermékenyítőleg hat, Mária pedig a néppel együtt örül, igen hangosan. Amikor a szuperhatalmak hullanak térdre a vezér előtt, az események visszavonhatatlanul torkolnak az eksztázisba, megtörténik az egyesülés, már nem tudjuk hol végződik Orbán és hol kezdődik Mária, a katarzis Meg Ryan-t idéző hangjaival zárul a film.
Jövő héten a Barna ötven árnyalata című filmről beszélgetünk a művészekkel, Fricz Tamással és Lánczi Andrással.
