Jámbor András és Vajda Zoltán azon vitatkozik , hogy kiket lehet, szabad, kell felengedni a legközelebbi tüntetés színpadára. Engem más színpadok szereplői sokkal jobban érdekelnek.
Két tüntetésen voltam Budapesten. A József nádor téren és az Opera előtt. És kilencszer színházban. Ónodi Esztert és Nagy Ervint három darabban láttam együtt játszani az otthon töltött három hét alatt. Bevallom jobban érdekel az Ónodi Eszter meg a Nagy Ervin, a László Zsolt meg a Fekete Ernő, mint a tüntetések szónokai. Tudom, hogy nem színházakból fogják megdönteni Orbán Viktor rendszerét, de fontosabbnak tartom a Pintér Bélát, mint az X.Y-t. Általában is igaz, hogy nem tudnak felkavarni az X.Y-ok.
Amikor a Demokratikus Kerekasztal - tisztelet a csekély kivételnek - marginalizálódott, szomorú teljesítményhiánytól szenvedő, sértődött értelmiségijei játsszák az elit krémjét, és amikor Orbán korántsem marginalizálódott ámde annál butább főideológusa magyarázza el André Goodfriendnek azt, hogy mi a konzervativizmus helyes értelmezése Gödöllő-Máriabesnyőn, én nagyjából ugyanazt gondolom.
Nem tartom fontosnak, hogy egy középszerű figura huszonöt vagy hetven éves, Sziriza-drukker vagy nemzetikeresztény. Nem hiszem, hogy a régi és az új középszerűségek, a bal- és jobboldali alibizések, a különböző korú és irányultságú pofázások között nekem különbséget kellene tennem.
Mentegetőzés jön. Tulajdonképpen az egész poszt írása alatt mentegetőzöm magamban. Nem várom el senkitől, hogy úgy gondolkozzon, mint én. Még azt sem gondolom, hogy az lenne a jó Magyarországnak, ha a vezetői ugyanúgy gondolkoznának, mint én. Nekem még rendes világnézetem sincs. Nem hiszem azt sem, hogy hirtelen minden sokkal jobb lenne, ha az ún. elit krémje, habja, csokiöntete ne lenne ennyire szánalmas. Valamivel talán jobb lenne.
Nemcsak a politikusaink elmúlt huszonöt éve lett elmúlthuszonötév, hanem azoknak az értelmiségieknek az elmúlt huszonöt éve is, akik teljesítménye három perces szónoklatokból, ezen szónoklatokra írt éles hangú kritikákból és a szónoklatokról illetve az éles hangú kritikákról szóló elemző jellegű fészbuk bejegyzésekből áll. Egy huszonnégy éves fiatalember látszólag nem tud elbaszarintani huszonöt évet az életéből, de nálunk még ez is sikerülhet. Egészen fiatalon is szinte a tökéletességig fejleszthető a jelentéktelenség.
Nincs jövőképalkotási-teljesítmény, nincs iránymutatás-teljesítmény, nincs útkijelölési-teljesítmény. Szabadidőnkben mutathatunk egy kicsi irányt, alkothatunk egy szolidabb jövőképet, de amikor elhisszük, hogy ezzel letudtunk mindent, ha már ebbe is bele tudunk fáradni, ha büszkék vagyunk arra, hogy kitaláltunk egy jó hasonlatot az Orbán-rendszerre, amit negyvenhárman lájkoltak, akkor végünk van.
És most éppen végünk van.
