A körúton belül van még egy körút. Nagyonkiskörút. A nagyonkiskörúton belüli értelmiségiek álltak a színpadon, az Iwiw-alapítóval, aki szeretne még egyet dobni, miután sajnos többször kimaradt, a "magyar állampolgár"-ral, akit azért már láttak a Parlament közelében. A nagyon durván baloldali mantráktól a fellegekben járó libertariánus értelmetlenségig mindenfélét összehordtak és közben arra gondoltak (legalábbis nagyon remélem), hogy: mi a jó francot keresünk most mi itt az Opera előtt.
Tudnám jobban csinálni? Ugyan. Fel sem mernék menni a színpadra. Lehet ezt sokkal jobban csinálni? Vélhetően igen, de nem hiszem, hogy érdemes sokkal jobban csinálni.
A tegnapi tüntetés a valóságról szólt. A valóság pedig az, hogy a FIDESZ brutális fölénnyel megnyerte a választásokat, az összes lehetséges választást, nem omlott össze a gazdaság, nem is nagyon derült fény olyasmire, amiről addig ne tudtunk volna, csak éppen valami miatt mégis minden megváltozott.
Ennek a valaminek semmi de semmi köze sincs az önjelölt közvetlendemokráciaszakértő kóklergyerekhez, a csillogószemű, még a nagyonkiskörúton belül is egy egészenhihetetlenülkiskörúton belül éldegélő ballerka lányig. Valami történt, valami történik, amit nem értünk, legalábbis én egészen biztosan nem értem.
A helyzet természetesen reménytelen. Ez továbbra is Kelet-Európa, senki se próbáljon valamiféle "közepet" beleragasztgatni. Semmivel sem lettünk szebbek, okosabbak, jobbak, de legalábbis elviselhetőbbek. Ez ugyanaz a szar. Nem tudjuk pontosan, hogy kitől retteg Orbán, kitől rettegnek Orbán kutyái, a pártállami sajtópatkányok, a rezsimhiénák, az egész Nagy Brehm. Ami biztos, hogy nem báró rimaszombati és kellenbergbányai Udvarhelyi Tessza méltóságos kultúrantropológus asszonytól rettegnek, és sajnos nem is a gróf Vincenttől. Nem olyan nagyon bonyolult lények ezek, ők a haláltól rettegnek, mi pedig egészen biztosan nem tudjuk őket kicsinálni.
A nagyhatalmi játszmákba Magyarország tradicionálisan a legrosszabb oldalon szokott beszállni, most is ez történt. Amit mindig sejtettünk az bizonyosabbá vált, a lappangó harag fortyogó dühvé változott, és ennek nem oka, hanem okozata az, ami tegnap az Opera előtt történt. Végre az történt, aminek történnie kellett, végre pontosan azt mutattuk meg a világnak, amik vagyunk. Végre igazat mondtunk a saját jelentéktelenségünkről, még ha utána próbáltuk is vigasztalgatni magunkat a fészbukon.
A dolgok rajtunk kívüli okokból történnek, nézői és nem alakítói vagyunk az életünknek, ez itten nemsvájc, ki is van rá írva.
