"A világ tele van olyan dolgokkal, amelyeket nem érthetünk, nem tudhatunk. Ezért nem szabad soha azt mondani valakiről, hogy ez ilyen vagy olyan ember, mert ezt és ezt csinálta. Nem, ezt nem szabad mondani soha. Mert nem lehet tudni, mi mozgatja az embereket. Mi az, ami ide vagy amoda löki... Valami történik, és az egész elfordul erre vagy arra. Az ember sohasem tudhatja, mert amit az ember lát, az semmi. A nagy dolgok úgy történnek, hogy nem láthatja senki más, csak akinek szól."
A fenti szabadvers a szubjektív idealizmus néven ismeretes filozófiai irányzatnak azt az alapvetését fejti ki a maga meglehetősen ügyetlen módján, hogy a lételmélet (milyen a világ valójában) és az ismeretelmélet (honnan, hogyan és mit tudunk a világról) között nincs szabályos kapcsolat. E gondolatmenet végállapota a szolipszizmus, amelyben egyedül az bizonyos, hogy maga a filozófus létezik. Ennek legjobb, általam ismert irodalmi feldolgozása Lemtől a Corcoran professzor. Az alapeszme egy kissé kevésbé végletes változatát Descartes-né a következőképpen fogalmazta meg: "A férjem gondolkodik, tehát vagyok".
A fenti sorokat azonban magyar ember költötte.
Méghozzá nem más, mint maga Wass Albert.
Igazsáxerint egy másik Albert után keresgélve bukkantam erre az izére. A rovatunkban már többször idézett Szuhanics Albert: Csillagokban írva sorsunk c. költeménye imígyen néz ki:
Hová lett a dicső múltunk,
siralmas a magyar út.
Elvesztettünk több száz éve
mindenféle háborút.
Nem nyertük meg a békét sem,
kopott, rongyos, a ruhánk.
Zsebünk üres, gyomrunk korog,
az Isten sem ismer ránk!
Mint foghíjas ember szája,
olyanná vált a hazánk.
Elfogyunk és kihunyunk majd,
mint füstölgő gyertyaláng?
Sohanapján nem történik
ilyen végzet mivelünk.
Csillagokban írva sorsunk,
örök a mi életünk!
Államiságunk ünnepén
a víg kenyér mosolyog.
"A vetett mag kalászban nőtt,
s kenyér lettem, itt vagyok!
Isten malmai őrölnek,
s lisztből lesz az új kenyér.
Örök élet ígérete
áldás, munka, hit, remény!
Királyságunk nem a földön,
az égben vert gyökeret.
István király népe jöjj hát,
szegjetek meg engemet!"
Apostoli királyságunk,
Szent koronánk van nekünk.
Boldogasszony a patrónánk,
s ez a mi nagy ünnepünk!
Ez afféle határeset: a bökvers elég borzalmas ahhoz, hogy helye legyen a rovatban, de Szuhanics már tényleg többször volt, és hát hol van ő mondjuk, Katona Lászlótól, Gavallér Jánostól vagy Kenéz Heka Etelkától? Úgyhogy keresgéltem volna tovább, ha nem lett volna hozzá az illusztráció... de hát igen. Ide-oda nézelődve apránként rá kellett jöjjek, hogy az általam (általunk) borzalmasnak tartott verseknek van egy meglehetősen homogén közönsége, amelyre az önjelölt költők bizton számíthatnak. És ezeknek a zömmel középkorú nőknek nemcsak az irodalmi, de a vizuális ízlése is megdöbbentően hasonló. Többen közülük általuk kedvelt képekkel díszítik fel az általuk kedvelt verseket, tévedhetetlen ízléssel teremtve meg a tartalom és a forma egységét. Nézzétek, milyen képet választ a talán leggazdagabban illusztráló Földes Éva Wass Albert: godolata c. művéhez! Ide csak az újabb prózaverset másolom be:
Az ember tervez, és tervez az ember egész életén keresztül, mind csak tervez. Ezt, meg azt. Mert szép az, tervezni. Az életben aztán úgysem az történik, amit az ember tervez, de az már szinte mindegy. A tervezésről úgysem szokunk le soha. A tervezés maga az élet. Addig él az ember, amíg tervezni tud. Mikor már az sincs meg, akkor... hát nincsen igazam?
A képért el kell látogatnotok a művésznő honlapjára — de megéri, mert a jobb oldalsáv címkesorából Wass Albertet választva további, rajongható verseket és nagy műértéssel hozzájuk válogatott képeket találhattok.
Csemegézzetek!
