Egy tizenegy éves kisfiú szaladt oda az apjához a csillebérci úttörőtábor kijáratánál. Egy kisrádió volt a kezében. Az a rádió a Kis Matematikusok Baráti Köre országos versenyének megnyeréséért járt. Az a kisfiú talán sohasem volt annyira boldog, mint akkor. Az elkövetkező hét évben számos versenyen vett részt. A matematika akkor sport volt számára: KÖMAL, Arany Dani, Kürschák. Az egyetemen minden ősszel a Schweitzer-versenyre várt a legjobban, a világ talán legnehezebb matematika versenyére, a tíz napos őrületre, a telefonokra, hogy X.Y már nyolc feladatnál tart, arra az érzésre, amikor huszonnégy órás folyamatos küzdelem után végre kijön az egyik feladat megoldása. Aztán már nem sport volt számára a matematika, hanem élete. Ennyit az egyes szám harmadik személyről.
Tegnap olyan sokat álltam a táblámnál, hogy utána alig tudtam megállni a lábamon. Időnként odaültem a géphez, megnéztem a Vincentet, de a betűk összefolytak a szemem előtt. A tízórás busszal jöttem haza az egyetemről. Nemsokára bemegyek, és vélhetően ma is egy késői busszal jövök haza. Az egyetem szinte teljesen üres, de ott vannak a tábláim, a kék, zöld, piros filctollak. Fogalmam sincs róla, hogy meddig lesz ez így, és arról sincs fogalmam, hogy valaha megoldom-e azt a problémát, ami a tábla sarkába van felírva. Úgy tűnik, a probléma erősebb nálam, de csak egyszer lankad el a figyelme, és én győzök.
Pontosan tudom, hogy csak Magyarországon hány nálam jóval tehetségesebb matematikus van. Külföldön élve is megtisztelőnek tartom, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek. Ez egy sikeres közösség, erre büszke lehet az ország.
Az én nehezen körülírható szűkebb területemről nagyjából mindenkit ismerek a világban, azt gondolom, hogy ők is ismernek engem valamennyire. Mi nem azt tartjuk számon egymásról, hogy ki kire szavaz, értelme sem lenne, hanem azt, hogy ki mit csinált meg. Azt meg csak én tudom, hogy mit nem csináltam meg, hányszor győzött a probléma, hányszor kellett feladnom valamit napok, hetek, hónapok után, hány tucat kockás füzetet írtam tele olyasmivel, amiből a végén nem lett semmi. Ennyire telik a tehetségemből, ennyire és sajnos nem többre. Nem vagyok A.B, nem vagyok C.D, el kell fogadnom, hogy jótundér vagyok.
Járom az utam, gyakran elfogy a levegő, de ez az egyetlen út, amely nekem adatott.
Akkor írhatnék a liberális demokráciáról, ha a politikatudomány útját jártam volna végig, a kisrádiótól a professzorságig. Más könyvtárak, más sikerek, más kudarcok, más élet. Aki nem tette fel az életét a politikatudományra, ne írjon nyilvánosan a liberális demokrácia mibenlétéről. Írom, és közben látom azt a sok wikipediáról kimásolt szöveget, brutális közhelyet, szánalmas okoskodást, ami mögött nem áll semmiféle tehetség, tudás, munka.
Mindent lehet jól csinálni, mindent lehet alázattal csinálni, mindenre odarakhatja az ember az egész életét, a politikatudományra, a molekuláris biológiára, de a salsára, a filmművészetre vagy a jégkorongra is.
Számomra nem az a legszomorúbb, hogy a magyar miniszterelnök egy erdélyi táborban hülyeségeket beszélt a liberális demokráciáról. Ő egy politikus, és a politikusok szoktak hülyeségeket beszélni, hozzátartozik a munkaköri leírásukhoz. A legszomorúbb az a hihetetlen üresség, ami a beszédet fogadta. A legismertebb magyar politikatudós, a University College of London egykori kiváló professzora, George Schopflin legalább választhatott a szakmai, illetve a politikai lojalitása között. Egy Lánczinak ugyan mi választása lehetne? Hol járta végig ő azt az utat, ami valamiféle komoly tudáshoz vezethet? Egyáltalán hol vannak azok az utak, amelyeket egy tehetséges fiatal végigjárhatna? Maga Lánczi András gondoskodott róla, hogy ilyen utak ne legyenek. És ugyan, miért akarná bárki is végigjárni az utat, miért akarna tízezer órát eltölteni valamivel, amikor negyvenhárom perc alatt megírhat a kormánylapba egy cikket, amelyben elmagyarázza, hogy a miniszterelnöknek igaza van. És ez a negyvenhárom perc sokkal többet számít a karrierjében, mint az a tízezer óra számíthatna. Sokkal, de sokkal többet. És ha ez így van, ugyan miért kellene a legcsekélyebb mértékben is tehetségesnek lennie?
Itt nem csak a király meztelen.
Sajnos semmilyen más tanácsot nem tudok adni azoknak, akik valami lényegeset akarnak mondani a liberális demokráciáról, az illiberális demokráciáról vagy bármi hasonlóról, csak azt, hogy szerezzenek maguknak egy kisrádiót. Aztán majd húsz-harminc-negyven év múlva beszélgethetünk.
