1969-ben történt, hogy a brazil diktátor Emílio Medici tábornok azt tanácsolta a brazil szövetségi kapitány Joao Saldanhának, hogy állítsa be a csapatba Dariót, az Atlético Mineiro játékosát. Saldanha erre állítólag azt válaszolta, hogy ő is szeretne beleszólni a miniszterek összeállításába. Saldanha közismert kommunista szimpatizáns is volt, és ez így együtt valószínűleg sok lett a diktátornak. Saldanhát leváltották, és Mario Zagallót tették a helyére. Ő engedelmesen be is tette Dariót csapatba, elüldögélhetett a kispadon.
A brazil válogatott Pelével, Jairzinhóval, Carlos Albertóval, Rivelinóval és Tostaóval annak rendje és módja szerint meg is nyerte a világbajnokságot, Medici pedig igyekezett akkora politikai hasznot húzni a győzelemből, amekkorát csak lehetett.
Medici azon kevés autokrata politikai vezető közé tartozott (finom áthallás jön, egészen finom), aki tucatjával építette a stadionokat, és szombatonként mindig kiment kedvenc csapatának a meccsére. A Selecao Canarinho csapathimnuszát a Pra frente, Brasil-t gyakorlatilag a diktatúra himnuszává tette, és közben egészen pofátlanul sikeres volt a gazdaságpolitikája is (finom áthallás vége, sajnos).
Ma Brazíliának meglehetősen baloldali kormánya van, és a baloldali újságírók (lehet, hogy megint lesz egy kis áthallás, nem tudom) szívesen vádolják a szélsőjobboldali rezsim iránti szimpátiával azokat, akiket nem szeretnek annyira. Most például Felipaót nem szeretik annyira (így hívják Scolari kapitányt Brazíliában), és felróják neki, hogy mennyire tetszett neki a Roda Vida nevű chilei sportprogram, amit Medici elnök kedves tömeggyilkos kollégája idején vezettek be. Egészen komolyan írnak arról, hogy a brazilok még nem néztek szembe a múltjukkal, és meg is neveznek pár olyan sportvezetőt, aki fiatalon kapcsolatban volt a Medici-rezsimmel. Nagyon egyforma tud lenni az emberiség.
Szegény brazilok kénytelenek a világbajnok Felipaón és a Fluminense csatárán, Freden kitölteni a dühüket. A "kétballábas" Fred volt a tavalyi Konföderációs Kupa gólkirálya, amikor a brazilok megmajmolták a spanyolokat, ő lőtte minden idők egyik leggyorsabb gólját, és ő lőtte egy idény legtöbb gólját a Fluminensében. Ezt az embert szidják most (amikor átemeli a kapust, majd bestukkolja labdát a kapuba, elég jól néz ki, az ollózott góljai dittó).
Lesz egy szomorú történetük, amit majd elmesélhetnek a harmadik caipirinha de marajuca után. Volt már egy ilyen történetük, a Maracanaço, amikor (ártatlan áthallás jön) éppen ők voltak a legjobbak a világon, hülyére is vertek mindenkit, de az utolsó meccsen az az uruguayi csapat, amit egy évvel korábban 5:1-re vertek meg a dél-amerikai kupában, legyőzte őket egy góllal.
A szörnyű vereségről nagyon szemüveges, hétéves kisfiúként olvastam. Több tucatszor elolvastam azt a részt, azt is tudtam, hogy az akkori kedvencem, az első futballvilágbajnok Andrade unokaöccse is játszott abban az uruguayi csapatban. Olyan félelmetes volt az egész, az öngyilkosságokkal, az országos tragédiával. Egy kiváló brazil matematikus egyszer megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e elmenni egy brazil bajnokira a Maracana stadionba. Azt hiszem, a hétéves kisfiú nézett vissza rá a fejemből, hogy milyen kérdés ez, kit kell azért megölni, hogy elmehessek. Nem kellett senkit megölni, a youtube-on néha megnézem az öt gólt, amit láttam. Ilyenkor találkozom azzal a hétéves kisfiúval, aki kis füzetbe gyűjtötte ki az egzotikus országok focistáinak nevét, és aki soha nem hitte volna el azt, ami tegnap este történt.