Állítólag volt idő, amikor Barcza György viszonylag normális elemző közgazdásznak számított, bár ezt, valamint ismeretségüket manapság egyre többen tagadják. Blogunk előtt persze már elég régen nyilvánvaló, hogy György a piacgazdaságba, ezen belül a pénzügyi szektorba pusztán egy pályaválasztási félreértés révén került, és a rendszer az inherens tehetetlensége miatt csak tizenkét év után vetette ki magából. Képzeljük el: hat évig az ING Bank vezető és díjnyertes közgazdásza, aztán hat évig a K&H Bank treasury-jének vezető elemzője, aztán gondol egyet, és átmegy a Századvég nevű matolcsysta pénz- és álomgyárhoz. Ez nem olyan, mint amikor J. Lo a seggét rázta az őrült türkmén diktátornak, inkább olyan, mintha, mittudomén, Gera aláírna a Mezőkövesdnek. Vagy mint amikor Palácsik Timea alá... mindegy, hagyjuk a béna hasonlatokat.
Barcza ING-s és K&H-s elemző korszakából nem találni semmi feltűnőt. Kritikus volt a gazdaság- és monetáris politikával, de hát volt is miért. Bár előfordult, hogy egymásnak ellentmondó dolgokat kért számon a monetáris politikán (itt meg itt), de nagyon nem lógott ki a sorból.
Hanem 2010-ben, Krisztis urunk második eljö, az Orbán-kormány hatalomra lépése után eljött az idő a Nagy Coming Outra. Egyes számú példánkban György bátortalanul felveti az eurócsatlakozás szükségességét vagy szükségtelenségét, nem derül ki, hogy melyiket. A cikk jól indul, aztán káoszba fordul, végül egy kifejezetten témabevezetőnek tűnő utolsó mondattal belesül a mondókájába. Bár utal rá, hogy nagy reményeket fűz az új kormány vállalkozásfejlesztő politikájához, itt még nem jött el a pillanat, hogy megvallja a legbensőbb érzelmeit.
2010 decemberében György egy finom nyalintással véteti észre magát. „Nem a kormány intézkedéseit minősítette a Moody's elsősorban, hanem az elmúlt évek megtévesztő politikájának árát fizettette meg Magyarországgal” - mondja hol máshol, mint a Magyar Nemzetben. Egyúttal megdicséri a nyugdíj-államosítást. Azt az ügyletet, melynek során a kormány hárommillió embert fosztott meg az időskori egzisztenciális biztonságtól azért, hogy pár év haladékot kapjon a túlzottdeficit-eljárás alól. Blogunk itt fogott először gyanút. Addig Suppan Gergely (Takarékbank) tűnt az egyetlen, bár igen fura formájú kakukktojásnak az elemzői fészekben a nyugdíj-államosítás államadósság-csökkentő hatása feletti örvendezése miatt, mely államadósság végül történelmileg úgy alakult, hogy nem csökkent, hanem nőtt, Suppan Gergelyt viszont azóta megérdemelten államosították, és remélem, hogy zárt körben kibocsátott, forgalomképtelen magyar államkötvényben kapja a fizetését.
Nem volt hiábavaló a gesztus, mert Barczát 2011. szeptemberében tíz másik hitvalló közgazdász társaságában Orbán meghívja egy kis seggrepacsira. A Hitvalló Közgazdászok még 2009-ben szólították fel az Országgyűlést, hogy ne fogadja el a költségvetési törvényt. Bár Barcza nem volt tagja ennek a társaságnak, láthatóan mostanra sikerült kinőnie a kezdeti ideológiai ingadozást és stabil kezdőemberré dolgozta be magát, mivel később a forint elleni spekulációs támadás okozta első ijedségben összehívott második Orbán-Valóság találkozón is részt vett, ekkor még a Valóság csapatában.
A harmadik, 2011 októberéből származó példánkban rendületlen a bizalom a kormány gazdaságpolitikája iránt. György hangvételét a mandineres konstruktív kritikai attitűd jellemzi: a célok helyesek, a megvalósítás módja vitatható (emlékeztetőül: a nyugdíj-államosítás és az IMF kirúgása után vagyunk), de összességében örül, hogy végre megtörtént a gazdaságpolitikai fordulat. Még mindig semmi.
György 2011 decemberében üdvözli a kormány és a Bankszövetség által a devizahitelesek megmentéséről aláírt megállapodást (emlékeztetőül: ekkor verte át Matolcsy a bankárokat harmadjára. Ezt követően még négyszer fogja, de György a mai napig optimista a kormány és a bankok közötti együttműködés sikerességében.)
A hvg.hu 2012 szeptemberében hosszabb interjút készített Barczával. Hősünk ügyesen elkerüli aktuális gazdaságpolitikára vonatkozó kérdéseket, a kormányt nem dicséri és nem is kritizálja. Egy vicces apróság: Barcza az interjúban 50% alá becsülte az IMF-megállapodás esélyét, én két hónappal korábban nullára. Végül mindenki nyert: nekem igazam lett, Barcza meg milliós állást kapott a Századvégnél.
Onnantól kezdve, hogy felült a mesevonatra, se vége, se hossza nem volt a mókának. Bármikor kész volt a kormányt mentegető nyilatkozatot tenni, vagy megvédeni valami matolcsysta agyrémet.
Amikor a Századvég megvette a Napi Gazdaságot, Györgyöt kinevezték főszerkesztőjének. A jobb szakújságírók felmondtak, a lapból pedig egy sokadik fideszes szócső lett. Barcza egyre jobban átvette a pártállami sajtó militáns, passzív-agresszív hangnemét és jellegzetes idézőjel-használatát, miközben a cikkei szakmai színvonala egyre romlott.
Az első nagy dobás a választás előtti Zuschlag-interjú volt, melyet G. Fodor Gábor jobb oldali szexikonnal együtt jegyzett. Sajtótörténeti pillanat lehetett, amikor a gazdasági szaklapban interjút készítettek a sikkasztásért elítélt és frissen szabadult egykori ellenzéki politikussal, aki felolvasta a kormánypárt bőrviszketésig ismételgetett paneljeit. Ebben az interjúban már nyoma sincs az egykori objektív elemzőnek, és egyetlen, egyetlenegy kérdés sem hangzik el, amit bármiféle kapcsolatba lehetne hozni Barcza szakmai előéletével. Well done, György.
És ez még mindig nem a legalja. Ennek az életpályának nincs legalja. Lokális minimumok vannak, ha még jelent valamit Barczának ez a kifejezés az elemzői életéből. 2014. június 20-án a Napi Gazdaság váratlanul leközölte egy felnőttfilm forgatókönyvét. A cselekmény nincs túlbonyolítva: egy nagymenő, korrupt politikus interjút ad két újságírónak, kölcsönös szimpátia alakul ki köztük, a nagytermészetű politikus pedig egymaga megcsinálja szendvicsben a két mit sem sejtő média-szexmunkást.
Ez nem elemzés, nem gazdasági újságírás, ez pornográfia. Vajon mi jöhet még a Barcza-életműben?
