Minden idők talán legrondább épületét fogja megépíttetni a magyar állam a milánói expóra. Nem nyerte meg a pályázatot, de az egyik tervezője ismert valakit, valahol. Ez a fruzsiság lényege, erre szocializálódtunk János papi és Miki tata alatt, de talán már Stefi bá idején is. Lehetsz a debilségig tehetségtelen, ha ismersz valakit a megfelelő helyen, ha szolgálatokat tudsz tenni valakinek, a mezei blowjobtól a komolyabb árulásig.
Egy Barátok közt-ből kibaszarintott fruzsi esik neki Kulka Jánosnak, akinek az a bűne, hogy felszólamlott Orbán egyik házifruzsijának homofób őrjöngése miatt.
A Stumpf-Szőnyi-Bódis hetiválasznyik fruzsitrió nyilvánosan elégíti ki minden fruzsik urát (lásd ma reggeli idézetünket) és nem köpik szemen őket az utcán.
Nem lázad a magyar, hiszen tudja, holnap ő is lehet egy kicsit fruzsi. Nézi a közszolgálati fruzsikat a híradóban és felderül az arca. Ilyet ő is tud, erre ő is képes lehet.
A tizedik sor is sor a Békemenetben. Még azt is mutatják a kamerák. Nem kapsz szabadkártyát érte orgoványozásra, de talán kirúgathatod egy kollégádat. A mai nehéz időkben, amikor oly kevés a fóka, és oly sok az eszkimó, egy fideszes alapszervi párttitkár, egy nemzeti knoppelvtárs, egy polgári komócsin jóindulata bearanyozhatja az egyszerű fruzsi életét.
Földecske, trafikocska, színházacska, expócska, életke.
A fruzsiság az igazi hungarikum. Ezer évig tökéletesítettük. A lefelé taposást, a felfelé nyalást, a szubmisszív ideológiai pozíció tökéletes elfoglalását, az önfeladást és persze mások feladását, mikor kinek.
Állok a tengerparton. Néha szembejön egy ember, aki nem tudja, hogy ki vagyok, akit a szó legtökéletesebb, és legfelemelőbb értelmében nem érdekel, hogy ki vagyok, nem érdekli, hogy kire szavaztam, hogy mit gondolok valamiről, amiről normális ember egyáltalán nem gondolkozik, nem kutakodik az agyamban, nem próbál elhelyezni valamilyen disznószarszagú politikai palettán, nem kérdi kinek a veje, unokaöccse, régi iskolai osztálytársa vagyok, talán ő is elmenekült valahonnan, talán ezernégyszáz éve az ő ősei építették fent a dombon a templomot a sírokkal, én sem kérdezem. Állok a tengerparton, nézem az apályt és nem kérdezek semmit.
