A napokban több poszt is foglalkozott azzal a kérdéssel, lesz-e nyugdíjunk nekünk, ötven év alattiaknak. A kissé hisztérikus és túlnemmagyarázott válasz az volt, hogy nem lesz.
Mit jelent az, hogy "nem lesz nyugdíjunk"? Valami nyilván lesz, ha nem lesz államcsőd; a kérdés az, hogy mennyi lesz az a „nem lesz”.
A Bajnai- és az Orbán-kormányok több intézkedést is hoztak a nyugdíjkiadások növekedésének lassítására. Ilyen volt a 13. havi nyugdíj visszavonása, a nyugdíjkorhatár folyamatos emelése, az inflációt követő indexálási szabály, illetve a korengedményes és a rokkant-nyugdíjak feltételeinek szigorítása (közben születtek ezzel ellentétes hatású intézkedések is, mint például a nők korengedményes nyugdíjazása negyven év szolgálati idő után, illetve az infláció fölültervezésével adott választási nyugdíjprémium). Hiába: a nyugdíjakra költött összeg a GDP-hez képest egyre nő, konkrétan az évszázad első évtizedében 9%-ról 12%-ra.
Ez az arány nyilván nem nőhet a végtelenségig. A GDP növekedési ütemében, a demográfiai folyamatokban, a foglalkoztatás növekedésében, a bérnövekedésben, az adóemelésekben és a költségvetési kiadáscsökkentésben rejlő lehetőségek húsz éves távlatban is rendkívül korlátozottak. Bizonyára van egy olyan, GDP-arányos nyugdíjkiadási küszöb, ahol a kormánynak meg kell lépnie a ma elképzelhetetlent: az általános és drasztikus nyugdíjcsökkentést. Átlépjük-e ezt a határt a következő húsz, harminc, ötven évben?
Ugyancsak a napokban ismertette a sajtó az Allianznak a nyugdíj-fenntarthatósági indexéről (PSI) készült tanulmányát, amiből az derül ki, hogy a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatósága a világ többi országával összehasonlítva az alsó harmad tetején van (Figure 1), alig valamivel rosszabb kilátásokkal, mint Németország vagy Ausztria. A legrosszabb hír, hogy Magyarország GDP-arányos nyugdíjkiadása a legnagyobb a kelet-európai régióban (Figure 10), és a nyugat-európai országok közül is csak hatban több (közülük öt PSI-je hasonlóan rossz vagy rosszabb, mint Magyarországé). Ennek a legfontosabb okai a magas demográfiai függőségi ráta, az alacsony effektív nyugdíjba vonulási kor és a magas helyettesítési ráta (a nyugat-európai államokhoz képest).
Az MNB készített egy technikai kivetítést 2013-ban. Eszerint a GDP-arányos nyugdíjkiadások 2013-ra 12%-ig nőnek, majd 2027-re 9%-ig, tehát az ezredfordulós szintre csökkennek. Ha a költségvetés hosszú távon képes ezt a kiadási szintet tartani, akkor „lesz nyugdíjunk”, azaz nem kell drasztikusan visszavágni a nyugdíjakat. A technikai kivetítés az alábbi feltételezésekkel élt a következő évtizedekre:
1) Az inflációhoz kötött indexálási szabály. Ez a feltételezés lényegében azt jelenti, hogy a nyugdíjasok nem fognak részesedni a GDP növekedéséből, azaz a „tortájuk” „csak" annyival lesz nagyobb, amennyivel többen akarnak „enni belőle”. Ez a szabály a helyettesítési ráta csökkentésén keresztül javítja a rendszer fenntarthatóságát.
2) Az ellátottak létszámát befolyásoló intézkedések (nyugdíj-korhatár emelése, a korengedményes és rokkantsági jogok szigorításai). A kivetítés szerint az ellátottak száma 2,6 millió fő alatt stabilizálódik — annak ellenére, hogy a 65 évesnél idősebb népesség létszáma folyamatosan nő.
A kitekintés nem tekint ki a "mi" nyugdíjba vonulásunkig, de nem is kell. A Ratkó-generáció 2014 és 2022 között vonul nyugdíjba, tehát ez után már lassuló ütemben nő az öregségi nyugdíj-korhatárt elérők száma. A kitekintés időhorizontjának végére, 2027-re 9%-ra becslik a GDP-arányos nyugdíjkiadásokat, stabilizálódónak az ellátottak számát.
Ha el nem számoltak valamit az MNB-ben, akkor a nyugdíjrendszer a már meglépett szigorítások folytatása esetén a mi nyugdíjba vonulásunkig és talán még utána is fenntartható lesz. A helyettesítési ráta szemérmetlenül alacsony lesz, a mostani 48% helyett akár 30%-ra is csökkenhet, ami jelentős életszínvonal-esést is eredményezhet a nyugdíjba-vonulók számára (főleg azoknál, akiknek nem lesz egyéb megtakarítása) — de ez azért nagyon messze van a „nem lesz nyugdíjunk”-tól.
Úgy tűnik, hogy nem lesz szükség radikális nyugdíjcsökkentésre, mert az inflációs indexálás (másképpen fogalmazva „a Fidesz megőrzi a nyugdíjak értékét") hosszú távon végzi el a szükséges nyugdíjcsökkentést.
