Igazából nem is lehet, mert nincs már FIDESZ (FIatal DEmokraták SZövetsége). Ez a nagy betűkkel írt FIDESZ — amint ezt neve szépen kifejezte — önálló politikai aktorok szövetsége volt, azaz párt. Ettől a mostani Fidesztől — amint ezt a latin szóból eredeztetett, kisbetűs írásmód ugyancsak hűen jelzi — mi sem áll távolabb, mint a tagok önállósága. Ez a 'fides', azaz hűség szövetsége: az lehet tag, aki hű Orbán Viktorhoz. Ez nem párt (olyannyira, hogy ez most nem is szerepel a név konjunktúra szerint változó csatolmányában), hanem Orbán Viktor rajongóinak klubja (társasága, nem, givánndd! dörllentő).
A legutóbbi választás előtt nevezett 0. Viktor nyersen visszautasította a Fidesz programját firtató újságírókat. Közölte, hogy a Fidesznek kész programja van az ország előtt álló problémák megoldására, de eszük ágában sincs ezt a kampányban lejáratni (értsd: bárkivel megvitatni). A választás után aztán bejelentette, hogy ő mint miniszterelnök eme nagyszerű program megvalósítására kapott 2/3-os felhatalmazást. Program pedig nem volt, tehát lázas ötletelés kezdődött, szakasztott akár az előző két ciklusban. Annyi különbséggel, hogy Orbánék az ötleteiket meg is valósították. Az, hogy ezt jobbnak vagy rosszabbnak tartjuk-e Gyurcsányék ötleteinél, amikből legalább nem lett semmi, gusztus dolga. Hogy miért, azt majd a végén.
A legfontosabbnak a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (ner) bevezetését tartották. Nem véletlen, hogy ezzel kezdték kormányzásukat, és ez azóta is vörös fonalként húzódik végig intézkedéseik láncán. Hajlamos vagyok elhinni, hogy erre tényleg készültek, sőt, akár azt is, hogy ezt bátorkodtak "programnak" aposztrofálni. A ner lényege nem az, hogy a nemzet tagjainak segíteniük kell egymást a közös célok elérése érdekében, hanem az, hogy mindenkinek együtt kell működnie Orbán Viktorral. Aki nem lép egyszerre, az nem kap rétest estére.
Egy kedves barátom a kormányváltás idején egy teljesen politikasemleges közintézmény igazgatója volt. Amikor úgy június tájékán feléjük jártam, szomorúan mesélte, hogy a kormány megalakulása óta csak kétszer sikerült kapcsolatba kerülnie a minisztériummal: először, amikor megkapta a nenyi méltó kifüggesztését elrendelő körlevelet és másodszor másnap, amikor rátelefonáltak, hogy kifüggesztette-e már (méltó helyen)?
— Te — értetlenkedett. — Én elolvastam ezt a nenyit háromszor, de még mindig nem tudom, mi van benne. Össze tudnád foglalni a lényegét?
— A lehető legjobb emberhez fordultál. Évekig éltem abból, hogy politikusokat fordítottam magyarra. Bármikor összefoglalom neked két mondatban.
— Halljuk!
— Egy: Nekünk kétharmadunk van. Kettő: Nektek lófasz a seggetekbe.
Elgondolkodott. — Igazad lehet... — Amikor két hét múlva újra találkoztunk, boldogan mesélte: végre érti, mi van a nenyiben, és terjeszti is ezt az igazságot. Legközelebb újabb két hét múlva láttuk egymást — addigra kirúgták.
Ezt a blogot főleg értelmiségiek olvassák, és az értelmiségiektől nem idegen némi elitizmus. A vincentek közül is többen gondolják úgy, hogy a kevés okos ember jobban dönt, mint a sok buta. Szóval, valószínűleg sokan nem értenek velem egyet, amikor azt mondom, hogy az Orbán-rendszer legfőbb kártétele a ner. Pedig ez az, amitől egyébként értelmes emberek önként mondanak le szuverenitásukról, és állnak be a sorba. Az "okos embernek" tekintett 0. Viktornak megdöbbentően sok értelmiségi híve van — és ők a véleményvezérek.
Miután valaki lemondott a szuverenitásáról, bármit be lehet adni neki. Be lehet adni hatalmas plakátokon, hogy Magyarország jobban teljesít — pedig nem. Be lehet adni, hogy legitim és fair a választási rendszer — pedig nem. Be lehet adni, hogy negyedmillió munkahely az egymillió, és be lehet adni, hogy hogy a közhasznú foglalkoztatás az munkahely — pedig nem. Mindent be lehet adni, legkiváltképp azt, hogy a rezsicsökkentés (amivel a fogyasztást támogatjuk a fogyasztók helyett), jó dolog azoknak, akik keveset fogyasztanak, az egykulcsos szja jó dolog azoknak, akik kevés jövedelem után adóznak és hogy ebben a négy évben egy csodálatos, soh'sem látott föllendülés alapjait raktuk le — pedig nem. Ja, és be lehet adni, hogy szabadságharcunkat vívjuk a minket gyarmatosítani akaró EU, Valutaalap stb. ellen — és győzünk, csak győzünk, pedig a nemzetközi helyzet egyre fokozódik.
Szóval, ezek a dolgok annyira durvák, hogy meg kell kérdezzük: miért? Miért ez e rengeteg álság és az azt munkának láttató igyekezet? Nem lenne egyszerűbb (és hatékonyabb) dolgozni? Egyszerűen, Viktorunk tehetségéhez mérten jól csinálni a dolgokat? Matolcsy-Illés-Lázár-Széles-féle idióták helyett szorgos napszámosokra bízni az aprómunkát? Meg kell értenünk, miért van az, hogy Orbán nem így látja, és nem tudok más választ, mint hogy azért, mert az aprómunka csak apró sikert hoz. Orbánt pedig hatalmas ambíció mozgatja ifjú korától: be akar kerülni a történelemkönyvekbe. Nem mint egy a tucatból, hanem mint az, aki kirángatta Magyarországot a latrinából és acsarkodó elleneink gyűrűjéből. Ehhez két dologra van szükség. Egyrészt az előző állapotokat latrinának kell láttatni, partnereinket pedig acsarkodó ellenségeknek: ez neki jól megy. A másik a minket kiemelő csoda, amire neki magának nem jut eszébe semmi használható. Ezért aztán hajlandó hinni bárkinek, aki a csodafegyvert ígéri szabadságharcához — legyen az az egykulcsos adó vagy az energiacella. Soha — ismétlem: soha! — ne szavazzatok olyan emberre, akinek küldetéstudata van! Egyetlen esélyünk, hogy ez a küldetéstudat kopni látszik: ahogy a csoda nem jön, a hatalom eszközből mintha egyre inkább öncéllá válna...
Négy éve azt hittem, Orbán a 2/3 birtokában a Kádár-rendszert másolja le — horthysta külsőségekkel. Nos, ez az egész sokkal inkább Rákosira hajaz. Már szaporodtak a termelési sikerekről tudósító beszámolók a sajtóban és a tömegrendezvényeken, amikor derék barátaim a Galyaságban megkértek: ugyan, hasonlítsam össze ezt a kormányt az előzővel, mert ők voltaképpen nem ilyen lovat akartak.
— Ezek a gyerekek undorítóak — vágtam a közepébe. — De az előzőek meg kártékonyak voltak.
Mesmeg kolosszálisat tévedtem: ezek a gyerekek nemcsak undorítóak, de kártékonyak is. Nagyon kártékonyak.
