Tamás Istvánt immár kedves ismerősükként köszönthetik e rovat kitartó (ezzel összefüggésben némi decens perverziótól nem mentes) olvasói. A számos díjjal kitüntetett alkotó többször bizonyította már, hogy világnézetileg itt a helye, így most abban a kényelmes helyzetben vagyunk, hogy önfeledten átadhatjuk magunkat lírája azon részének, amelyre bizonyosan nem fröccsent a politika sara.
Engedjük hát, hogy a Tóth Ede Alkotókör elnöke, az Év Költője díj (2003), a József Attila nívódíj (2005), a Tompa Mihály és a Táncsics Mihály bronzplakett, valamint további negyvenvalahány díj, oklevél és plakett méltán büszke tulajdonosa visszarepítsen minket messzeringó gyermekkorunk világába az ő csengő-bongó rímeivel!
Hisz melyikünk ajka ne nyílna önfeledt mosolyra a következő sorok nyelvi és gondolati leleményeit olvasván?
Szalad - fut a kisegér
nyomában a macska,
ha meg tudja fogni
nyomban be is kapja.
De furfangos az egérke
beugrik egy lyukba!
S a cica hosszúfarkát
a konnektorba dugja.
Felnyávog a kandúr,
a szőre is égnek áll.
Lába alatt a föld
ezernyi szikrát hány.
Ínyenc T. I.-rajongók további kellemes perceket szerezhetnek maguknak itt!:
Hasonlóképp otthonosan csenghet a versszerető, igényes olvasó fülének Szőnyi Bartalos Mária neve, hisz ő is a kortárs jobboldali líra méltán sokat idézett, meghatározó alakja.
A költő azonban, lett légyen bármily elkötelezett hirdetője és védelmezője a Nemzeti Gondolatnak, mégsem lehet reggeltől estig lángoszlop; olykor-olykor megpihen kissé, mondhatni, takaréklángra kapcsol.
Ilyenkor tréfás gyermekverset ír:
Zsé Huncudáré ez a Zsé, jujjujjujjúj! Eltörött a kistányér, jujjujjujjúj! Felugrál a kulcsokért, jujjujjujjúj! Gáztűzhelyhez futi-futi, ajjajjajjaj! Kedvence a szikra-szikri, íjjijjijjíj! Együtt sütünk palacsintát, hajjajjajjaj! Kacag, örül a kis Balázs, hijjihijjíj! Mami, dobd, fel, oda-oda! ujjujjujjúj! Leesett a palacsinta! bajbajbajbaj! Kuncog, rötyög az unokám, ehhehhehhe! Megint Mami! Mellé esik. hehhehhehe! De azért jut az asztalra. Hé! Hé! Hé! Hé! Mami! Finom palacsinta! Mind Balázsé! Úgy bizony: Zsé-Zsé-Zsé, Ba-lá-zsé!
GYURIKA MÉRGES
Kata, az én unokám, kergeti a Gyurikát!
Fület sértő sikongás, röpdösés, és ugrálás,
Harsány kacaj, riadtan menekül a papagáj.
Megfogná a pici lány. Madár nem hagyja magát!
Röpdös ide-oda, majd pihegve a székre száll.
Taraja kuszább, mint valaha, néz csodálkozva,
De Kata miatt újra repül odább – a polcra.
Váza mögül röppenésre készen kikukucskál.
Vesztére, mert észre veszi az én kicsi Katám!
Sikít örömében akkorát, hogy a papagáj
Menekül, faágra száll, tollát is borzolja már,
És mérgesen hátat fordít, ügyet sem vetve ránk.
Ugye, milyen jólesett megmártózni a felhőtlen családi boldogság csilingelő gyermekkacajt visszhangzó kristálytavában, melynek cseppjein meg-megcsillan a művészet tündöklő napsugara?
