33 évvel ezelőtt ezen a napon élte legmélyebb válságát Európa egyik fiatal demokráciája. Alig több, mint öt éve halt meg, közel negyven évnyi uralkodás után Spanyolország Caudillója. XIII. Alfonz király emigrált a polgárháborútól sújtott országból. Franco diktátor az államot 1947-ben monarchiává nyilvánította. Franco királypárti volt, de uralkodót nem nevezett ki, a trónt üresen hagyta. Ő maga volt az államfő és a miniszterelnök.
Egészen 1969-ig, amikor elérkezettnek látta az időt Spanyolországban egy koronás főhöz. Az elűzött király fia túl liberális volt ízlésének, ezért Alfonz unokáját, a mindössze 35 éves János Károlyt emelte a trónra. Azért választotta a Bourbon-házból származó János Károlyt, mert a többi lehetséges jelölt között ő kifejezetten konzervatívnak számított, és ahogy Franco fokozatosan bevezette az államvezetésbe, úgy tűnt, hogy be is váltja a hozzá fűzött reményeket.
A diktátor 1973-ban — 81 évesen — részlegesen visszavonult a hatalomból. Lemondott miniszterelnöki címéről és csupán a generalisszimusz (államvezető) funkciót tartotta meg.
Francisco Franco 1975. november 20-án meghalt. János Károly magára maradt az ország élén, és megkezdődött Spanyolország átmenete a demokráciába, a jogállamba.
.
A Moncloa-paktum:
A Moncloa lelke a spanyol politikai kultúrában keresendő, amely képes volt az évtizedeken át tartó megosztottság és a kölcsönös sérelmek évtizedei után mind a mai napig világszerte támpontként szolgáló megegyezést kialakítani. A történések persze vehettek volna egészen más irányt is, hiszen – csupán a XX. századi történéseket alapul véve – Spanyolország enyhén szólva sem volt a „társadalmi szerződések”, vagy a politikai megegyezések országa.
Jellemző, hogy a húszas években Primo de Rivera tábornok katonai diktatúrája például azért sem ütközött komolyabb társadalmi ellenállásba, mert a spanyolok ugyanúgy belefáradt az állandó politikai harcokba, mint saját küzdelmeibe. Néhány évtized múltán - a Franco-érában - a politika ugyanúgy képtelennek bizonyult megoldást találni bizonyos társadalmi és gazdasági kérdésekre, mint korábban. A hetvenes évek gazdasági válsága csupán tetézte a már korábban jelentkező, belső migráció okozta feszültségeket, amelyek egyúttal kiélezték a nemzetiségi problémákat is.
A Moncloa-paktum alapvetően politikai megegyezésnek tekinthető, bár megszületését a rendkívüli gazdasági válság tette szükségessé. A kompromisszum két évvel Franco halálát követően, és négy hónappal az első szabad spanyolországi választás után jött létre. Megalkotásában a parlamenti pártok, a munkáltatói érdekképviseletek és a szakszervezetek vettek részt. Az országban ekkor a jobboldali UCD alakította kormány volt hatalmon (UCD – Demokratikus Centrum Unió), melynek vezetője a korábban francoista pártelnök-miniszterelnök, Adolfo Suárez volt; e párton kívül a törvényhozásban a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE), a Spanyol Kommunista Párt (PCE), valamint a későbbi Néppárt elődje, a Népszövetség (AP) foglalt még helyet.
A megállapodás előzményeként 1977 augusztusában a kormány tárgyalásra hívta a szakszervezeteket abban a reményben, hogy az infláció megfékezése érdekében sikerül velük megállapodni a bérek mérsékléséről. A megegyezés nem intézményesült semmilyen formában (pl. tanács vagy más szerv létrejöttében), erejét mégis mutatja, hogy máig olyan vonatkozási pontként szolgál, amely meghatározza a politizálás konszenzuális kereteit a politikai erők számára.
Sikere a politikai-társadalmi konszenzusban rejlik, mely a spanyol kormány előtt szélesebb mozgásteret nyitott a rövid- és hosszú távú elképzelések kidolgozásához és véghezviteléhez. A Moncloa egyrészt új alapokra helyezte a gazdaságot, másrészt biztosította a spanyol demokratikus átmenetet („la Transición democrática española”), megteremtvén egyúttal az alkotmányozási folyamat elindításának lehetőségét.
Bozóky Tamás - Gyene István - Kőrösi Viktor Dávid
Konszenzus-modellek Európában
Azon a 33 évvel ezelőtti éjszakán azonban hirtelen minden megkérdőjeleződött.
Puccs élő adásban
18 óra 23. Éppen egy szavazás zajlik, amikor beront az ülésterembe a Guardía Civil (csendőrség) 200 fős alakulata Antonio Tejero Molino alezredes vezetésével
A rajtaütés pillanatában parlament ülését élőben közvetítették, így az egész ország láthatta, ahogy Tejero a Guardía groteszk figurája a pulpitusra megy, és revolvert szegez az elnökre.
Ekkor dördültek el az első lövések — szerencsére csak a mennyezetbe. A kép rövidesen elsötétült, de a hang adásban maradt, így a következő 18 óra eseményeiről közvetlenül értesülhetett a külvilág.
Manuel Gutiérrez Mellado tábornok miniszterelnök-helyettes kikérte magának a történteket, mire Tejero emberei nekiestek. Adolfo Suárez volt kormányfő, aki már a lövöldözéskor sem volt hajlandó a padsorok közé feküdni, a tábornok segítségére sietett. Erre a puccsisták — néhány más, vezető politikussal együtt — elkülönítették őket.
Elkezdődött a dráma. Az ország lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket. Az emberek kisrádiókkal a fülükön járkáltak az utcán.
A puccsisták
Antonio Tejero Molina: Pár évvel korábban már megkísérelt egy államcsínyt (Operación Galaxia), de elbukott. 7 hónapra ítélték. Tejero és csendőrei a felesége nevére vett buszokon érkeztek a Parlament elé, de a tervhez képest jelentős késéssel, ugyanis némelyik busz nem indult be.
Juan García Carrés: szélsőjobboldali ügyvéd, francóista szakszervezeti vezető. Köze volt az 1977. évi atochai mészárláshoz, amelyben öt baloldali ügyvédet lelőttek, négy embert pedig megsebesítettek. Carrés otthonából irányította az akciót, tartotta a kapcsolatot Tejeróval és mindazokkal a katonai vezetőkkel, akik részt vettek a puccsban.
Jaime Milans del Bosch: Valencia katonai főparancsnoka; az ő lakásában tervezték meg az F-23-at. A hadseregben egyedül ő foganatosított számottevő katonai intézkedéseket, amikor tankokat vezényelt Valencia utcáira. Személyes bevallása szerint soha nem bánta meg, amit a puccs idején elkövetett.
Ricardo Pardo Zancada: Katonai parancsnok, az Opus dei tagja.
Alfonso Armada tábornok, a király egykori nevelőtisztje.
"Fehér Elefánt": Az akció legfelsőbb katonai vezetője (kiléte soha nem derült ki)
és még sokan mások...
18 hosszú óra
Az eredeti tervek szerint Tejerónak este hatra be kellett volna hatolnia az országgyűlés épületébe. A buszok hibája miatt azonban késedelembe esett. Carrés otthonában próbált tudakozódni, lehallgatásbiztos telefonvonalon. Aggasztotta az információk hiánya.
Mikor befutottak az első hírek, újabb komplikációk lépnek fel. Minden előkészítés dacára pancserpuccsra vall, hogy a részvevők nem ismerték egymás telefonszámait. Egy adminisztrátor kellett ahhoz, hogy a képviselőházból megteremtsék a kapcsolatot Tejero és Carrés között.
Késő délután lovassági alakulatok foglalták el az állami televíziót. Carrés számára ez maga a győzelem! A katonák benn tartották a technikusokat, hogy le tudják adni a király beszédét, és azzal — szándékaik szerint — megerősítsék hatalmukban a puccsistákat.
Az eredeti tervek szerint 8:30-kor meg kellett volna érkeznie a Fehér Elefántnak a kongresszus épületébe. Mivel ez nem történt, a katonák 9:00-kor elhagyták a televízió épületét. Ezek az államcsíny szétesésének első jelei…
Ahogy teltek az órák, Carrés aggódni kezdett, és össze-vissza telefonált… A kijelölt lázadó alakulatoknak ekkorra már el kellett volna foglalniuk a Moncloa palotát, a madridi nemzetközi repülőteret, a vasúti pályaudvarokat, a rádiót, de visszakoztak. Nem voltak katonák az sem utcákon, sem a közintézményekben, sem a stratégiai fontosságú épületekben.
Eközben a képviselőket a parlamenti padsorok közé fektették. A puccsisták valójában egy áramszünettől féltek, a túszok benn azonban a legrosszabbtól tartottak.
Égtek a vonalak Carrés házában, aki folyamatosan egyeztetett. A puccsisták már arról vitatkoztak, ki legyen a kormányfő. Tejero egyértelműen katonai juntát akart Bosch vezetésével.
10:00 óra körül Carrés már nagyon aggódott. A katonai körzetek parancsnokai — Bosch kivételével — nem csatlakoztak; Tejero elől ezt elhallgatták. Carrés sürgeti Boscht, hogy állítsa meg a puccs bukásáról terjedő híreket. Bosch biztosította efelől.... majd nem csinált semmit.
Katonai körzetek, amelyek támogatták (volna) az államcsínyt
Tejero ekkorra teljesen egyedül maradt. A telefonok mellett intézkedő Carrés ezért Tejero feleségével beszélt, majd összekötötte őket, hogy lelkesítse a csendőrparancsnokot.
Éjfél előtt megjelent a puccsisták egy újabb képviselője, Alfonso Armada tábornok, aki figyelmeztette Tejerót: ne beszéljen a király nevében.
Armada és Tejero különvonultak egyezkedni. Előbbi olyan egységkormányt javasolt, amelyben még a kommunisták is helyet kaptak volna.
Carrés ettől megdöbbent, és azonnal tájékoztatta Boscht a szégyenletes ajánlatról.
0:30-tól a képviselőházban már senki nem vette fel a telefont: Carrés elvesztette a kapcsolatot a bennlévőkkel
A király beszéde
Hajnali negyed kettőkor az Állami Televízió élő adásában katonai egyenruhában megjelent János Károly, demonstrálva, hogy ő a fegyveres erők főparancsnoka. Igen rövid, de történelmi jelentőségű beszédet tartott, amellyel véglegesen meghatározza a fiatal spanyol demokrácia jövőjét:
...A Korona, a haza állandóságának és egységének szimbóluma semmiképp sem tűrheti azoknak a személyeknek a tetteit és magatartását, akik erőszakkal akarják megtörni a demokratikus folyamatot, amelyet a spanyol nép által elfogadott alkotmány népszavazás útján írt elő...
(kivonat)
A beszéd után az államcsínykísérlet órák alatt összeomlott. A lázadók elvesztették a talajt a lábuk alól. Semmilyen támogatásra nem számíthattak. De tettek még egy utolsó — aggasztó — kísérletet.
Végjáték
Éjjel fél kettőkor Ricardo Pardo Zancada 113 katonai rendőrrel Tejero segítségére sietett. Megerősítették a bennlévők sorait, és kordont akartak vonni az épület köré.
Hajnali fél hatkor a rendőrség otthonában letartóztatta Juan García Carrést.
A reggeli órákban Tejero feladta magát, és minden felelősséget magára vállalt. Délre letették a fegyvert, és szabadon engedték a túszként fogva tartott képviselőket.
Az uralkodó sürgős üzenetet küldött a pártok vezetőinek, hogy tartózkodjanak a fegyveres erők felelősségének firtatásáról.
Rövidesen elkezdték kivizsgálni a történteket, de a felelősök csak jó egy évvel később állták bíróság elé. A meglepően enyhe ítéleteket 1982. június elején (a Spanyolországban rendezett labdarúgó világbajnokság küszöbén) hirdették ki.
Csak Tejero és Bosch tábornok büntetése volt súlyos: ők harminc év börtönt kaptak. Armada tábornok megúszta hat évvel — annak ellenére, hogy a vizsgálat szerint ő lett volna a puccsisták által vizionált katonai kormány első embere.
Az F-23, vagyis a februári puccs miatt a hadsereg 12 vezetőjét ítélték el, továbbá 17 csendőrt és egyetlen civilt, Juan García Carrést.
János Károly királynak két perc kellett, hogy döntsön országa sorsáról. Megtette.
