Miért félünk a haláltól?
Talán mert akkor vagyunk először egyedül. Igazán egyedül a létünk során, születésünk óta.
Nincsenek ott barátok, feleség, életed lelki társa, sem gyermekek, sem ismerősök. Nem lesz ott Apu és nem lesz ott Anyu, aki támaszt nyújt, akivel megoszthatod a félelmet az ismeretlentől.
Az emberiség évek tízezrein át soha nem tudta kimondani, hogy „nem tudom”.
Minden, számára felfoghatatlanra talált mitológiát, hitet, magyarázatot.
Carl Sagan erről azt írta:
Az emberi faj csak részelegesen racionális, mikor ahelyett, hogy elismerné, még sok mindent nem tud, inkább azt mondja hogy a világegyetemet átszövi a Kimondhatatlan. Bertrand Russel szavaival élve egyfajta “hiányistenséget” tesz felelőssé mindazért, amit még nem értett meg. Az emberek létezése tele van bizonytalanságokkal. Közülük sokakat kegyetlenség lenne megfosztani a hit vigaszától, például olyan esetben amikor a tudomány nem képes enyhíteni szorongásukon.
Elfogadom, hogy jogukban áll eltekinteni a követelményeitől azoknak akik a tudással járó terheket nem képesek elviselni.
Így a körülöttünk lévő világot, a Földet, a mélységeket, a csillagokat benépesítettük istenekkel. Zeusz, Jupiter, Ámon, Ré, Huitzilopochtli, Nezavalkojotl, Allah… megszemélyesítettük, egyben meg is magyaráztuk a földrengéseket, az aszályt, a hideget, a betegséget, a szárazságot, az üstökösöket, a hajnalt és az alkonyt.
Ninlil és Enlil hatalmas istenek voltak. Két évezreden keresztül imádták őket a keleti kultúrák népei. Minden napon, pirkadat előtt áldozati rítust mutattak be, hogy a nap felkeljen. Mit mondhatunk ma, kik voltak azok, akikhez azok a népek imádkoztak? Fantomok vagy a képzelet társadalmilag megformált termékei? és mi van ma velük, mikor minden hajnalban ima nélkül felkel a nap?
Carl Sagan (Korok és démonok)
Emlékszem egy öregemberre. Igen, azt hiszem ma is öregembernek nevezném. Pablo Peralesnek hívták. Alacsony, szikár emberke volt, göndör, ritkás ősz hajjal és hófehér fogakkal. Azt mondta attól ilyenek a fogai, hogy 40 éve minden nap egy pohár tejet megiszik.
Talán 16 éves lehettem, amikor a fiatalságról ejtettünk szót. Fürdőnadrágban álltunk a tűző napsütésben, lábujjaimat szórakozottan a homokba fúrtam és hallgattam őt.
Azt mondta az élet nem olyan hosszú, mint hinném. És milyen kár, hogy erre a végefelé jön rá az ember. Jobban meg kéne becsülni a perceket, a napokat, az órákat. Mindazt ami történik velünk. Mindazt amiben részünk lehet, csak azért, mert a testünk tudatra kelt anyag (nem így mondta).
Én persze kamaszosan kontráztam, hogy: - de hisz éppen az a szép benne, hogy ennyi idősen azt hisszük, ez majd örökké tart.
Persze akkor nem hittem neki, de mai fejjel is úgy gondolom, akkor és ott, inkább nekem volt igazam. Pablo Perales nyolcvanéves volt akkor…
Egy tizenéves szemével egy harmincéves már túl volt minden jón, amiért élni érdemes. Egy negyvenes már vegyen magának koporsót, a hatvanas pedig vágja a centit.
Ahogy aztán teltek az évek, ezek a nézeteim árnyalódni kezdtek. Megláttam, hogy van élet a harmadik iksz után. Mennyi minden vár még rám, amikor túljutok azon a korszakon, aminek a tényleges létét, tiniként is csak homályosan sejtettem.
Egy idős barátom mondta nekem egyszer:
- Fiatalkoromban tele volt a noteszom csinos lányok telefonszámaival.
- Kicsit később kiváló éttermek számai cserélték fel
- Most már csak nagyszerű orvosok telefonjai vannak benne
Ahogy halad az ember előre a korban, egyre váltják egymást azok a dolgok, amelyek érdekessé válnak. Az eufória, hogy neked is gyermeked van immár, fokozatosan felelősséggé szelídül, a bikficek, akiket levegőbe dobáltál, megcsiklandoztál, leszidtál és megdicsértél lassan felnőttekké válnak, és ha jól csináltad mára a támaszaiddá váltak. A családod.
Így válik a szenvedély szerelemmé, a szerelem szeretetté. Aranykor. Van az életnek legalább egy olyan időszaka, amikor minden ideális. Amikor minden rendben van. Mindenki ott van a vasárnapi ebédnél, a karácsonyfa mellett, vagy kinn a teraszon egy cigivel és fröccsel a kezében.
Azt hisszük örökké tart. Hogy akkor és úgy minden rendben van. Aztán eltűnnek a mindenség oszlopai. Sebeket szerzünk, melyek hegeit egész életünkben viseljük. A Mama mosolyát már csak akkor látom, ha behunyom a szemem, Papa is csak fotókról tekint vissza rám, mint öröklétbe zárt pillanat.
Még megvan a hangjuk, a szavuk, Apám kezének utolsó szorítása…
Ahogy haladunk előre az utunkon, kifogynak mellőlünk ezek az emberek. Az életünk már soha nem lesz olyan, mint volt. Megváltozik. Előbb érted voltak felelősek, helyetted hozták a döntéseket.
Aztán a magad lábára álltál.
Gyermekeid lettek és fölöttük is döntöttél.
Aztán eljött az idő, amikor szüleid helyett már-, gyerekeid helyett még-, de Te hoztad a döntéseket.
Amikor nagyapám annyi idős volt, mint most én, még nem élte le élete felét. Kilencvenöt évesen ment el – a családjában nem volt illő kilenc x alatt befejezni.
Vajon mennyi idő jut nekem?
Sunyin, alattomosan egyre többször szivárog be a kérdés elmémbe. Még korai…
Persze hogy még korai erről gondolkodni! De nem egyszeriben válunk öreggé. Mikortól érzi majd az ember, hogy most már öreg? Nem egyik napról a másikra.
Először csak lemondasz egy programról. Aztán egy ételt jobban becsülsz, mint egy koncertet. A hátad is egyre gyakrabban megfájdul. Már nem jutnak eszedbe bolondságok, csínyek. Már nem örülsz ugyanúgy az első hóesésnek, nem szökkensz, hogy visszarúgj a pályára egy eléd pattanó labdát. Valahogy máshogy nézed, máshogy ítéled meg a dolgokat is.
Sok mindent láttál már és tudod, hogy az éremnek legalább két oldala van. Igen, láttam már ilyet. Ami elsőre egyértelműnek tűnt, aztán kiderült, hogy…
Valami igazán abszurd történik, de mégsem olyan meglepő, mert már veled is megtörtént. Volt ilyenre példa. Emlékszel rá.
A végére pedig rájössz, nem vagy már annyira fiatal, hogy mindent tudj.
Miért félünk a haláltól?
Bármi is van ott. AZ után. Már ha egyáltalán van ott valami… Soha senki nem jött még vissza, hogy elmondja mi történik amikor átkeltél.
Magadra maradsz. A nagy semmi közepén. Teljesen egyedül.
Azt mondják azoknak az űrhajósoknak akik kiléptek az űrbe, megváltozik a tudatuk, a személyiségük, miután megtapasztalták, mennyire nagyon kicsik és jelentéktelenek vagyunk a mindenség e csücskében.
De félünk-e elaludni? Akkor is amikor tudjuk, talán nem álmodunk semmit. Talán nem is leszünk. Az ember agya képtelen felfogni milyen az, hogy nem lenni.
Ha voltunk, ha csak egyszer is valaha léteztünk, szeretnénk magunk után valami nyomot hagyni. Egy emléket. Egyesek egy oldalt a történelemkönyvben. Mások egy szobrot. Megint mások egy diófát, egy fotót, egy érzést, egy emléket, mely csak majd egy-két generáció múlva huny ki, mint magára hagyott tábortűz.
Ezért van, hogy a temetőkben nem a kövekhez, fakeresztekhez beszélünk. Megidézzük azt a bizonyos aranykort, amikor minden kerek volt, és minden tökéletes. És hiába ígérte az a korszak álnokul, hogy ez a jó majd most már örökké fog tartani, az érzés, a mosolyok becsaptak. A pillanatok elmúltak, a szeretteink meghaltak. Itt hagytak bennünket egyedül.
Az egyedül helyére mások léptek. Most még csak a szárnyaikat próbálgató skacok, aztán majd egyszer unokák. És az öregember helyére az asztalfőnél egyszercsak te ülsz le. Neked szednek először a húslevesből, minden pohár rád koccint. A pálcikagyertyák helyét már régen számgyertyák léptek a tortádon.
A pezsgőspoharak fényében fiatalok, ifjabbak arca törik meg. Ha van veled egykorú az asztalnál, cinkosan összekacsintasz vele: Mi már tudjuk, amit ők nem. Majdnem végigjártuk.
És jusson eszedbe! Nekik ez most az az aranykor, amit egykor, régen ott a teraszon Te is megéltél.
Az élet nem rád zúdítja majd az öregséget, hanem apránként, talán csak megfájduló csigolyánként szoktat hozzá…
Gyakran visszaemlékszem Nagyapámra, amint azon a bizonyos teraszon magányosan ül és nézi a tájat. A Dunát, amint megy le a nap fölötte. Elégedett, mosolygó arccal.
Akkor ez csak tetszett. Ma már meg is tudom érteni. El tudom képzelni, hogy egyszer eljöhet az idő majd, hogy én is azt kérem a gyerekeimtől: vigyenek oda ki még egyszer. Utoljára szeretném látni azt a tájat. Magamba szívni a látványát, a nyugalmát, a csodáját. Azt hiszem arra a panorámára még szüksége volt. Megnézni, ahányszor csak tudta és összehajtogatni, magával vinni – bárhová is legyen az az oda.
Életünket végigkísérik ezek az emberek, ezek az élmények. Arcok, érintések, mosolyok… Magunkkal visszük őket, újakat szerzünk és újakat is adunk.
De amikor majd véget ér a történeted, akkor ott állsz egyedül. Teljesen egyedül. Nincs aki erősítse a hited ha hinni akarsz, vagy elmagyarázza, amit érteni akarsz.
Ma azokra emlékezünk, akik már megtették ezt az utat.
