Aki esetleg nem tudná, a Magyar Hírlap gyakornokaiból toborzott rezsimbarát Tutiblog nem találta elég csinosnak Kim Lane Scheppelét, a Princeton University professzorát. Mielőtt az Olvasó felháborodna a nullponti energiával szélhámoskodó Széles Gábor palotapincsijein, szeretném, ha elgondolkozna valamin. Ki is ebben a történetben a Tutiblog, és kicsoda Kim Lane Scheppele? A Tutiblog sajnos mi vagyunk. Mi, magyarkák: én is, ön is, kedves Olvasó! Kim Lane Scheppele pedig a darázsderekú Nyugat, frusztrációnk állandó tárgya.
A lelke mélyén mindig kétbalkezes esztergályos Balog Zoltán segédlelkész kiválónak minősítheti a piliscsabai viccegyetemet, kitüntetheti a Károli valamelyik BAZ-megyében világhírű docensét, kinevezheti a kókler Fricztomit nagy tudósnak, attól még mindenki tudja, hogy ki kicsoda. Nem Scheppele lett itten megalázva, hanem mi.
Mi vagyunk azok, akiket egy Szijjártó és egy Kumin képvisel New Yorkban és Párizsban, a mi nemzeti bankunk elnöke Matolcsy, a mi kultúrpápánk a szocialista vécédeszkák nagy hírű tervezője, Fekete György. A mi nyelvünkkel nyalt elnöki segget Obersovszky, a mi nevünkben osztja Németországot a HírTV házi pribékje. Mi cigányozunk és zsidózunk bő nyállal Bayer Zsolt helyett, mi delirálunk Kerényi Imreként, mi osztjuk az észt mosómedvék intellektusával nyugati lapok olvasói rovataiban, mi teszünk úgy, mintha át tudnánk harapni Viviane Reding torkát. Mi vagyunk ez a szánalmas Kisgömböc.
Hány venezuelai nevét ismerte ön, kedves Olvasó, Chavez elnökén kívül? Milyen mélységig ismeri ön az indonéz belpolitika finomságait? Hát még a svájci miniszterelnök nevét sem tetszik tudni... (Svájcnak nincs miniszterelnöke, csak Rolexe, meg Nestléje, nem tudom, hogy bírják ki). Igen, pár ezer kilométer távolságból mindnyájan egy darab tutiblog vagyunk, nagy bajuszú kövérlászlók, akik mustáros virslivel hadonásznak Európa szélén, akik ezer éve tudnak mindent mindenkinél jobban, és akiktől el kell menekülni, ha valaki az égre akar törni.
Mi kövérezzük le Kim Lane Scheppelét borzalmas kínunkban, mert neki a Princeton jutott, nekünk meg Piliscsaba, és ezt képtelenek vagyunk elviselni. Mi építünk nemzeti óriáspéniszt az összes lehetséges Ópusztaszerre, mi nevezzük át a Kant utcát Göre Gábor Avenue-re, mi születünk bele a turulokba, bele a turulok közepébe. Legalábbis egy bizonyos távolságból.
A londoni mosogatónak, a dublini hotelportásnak, a berlini bébicsősznek persze nem kell turulban születnie, ők nem a tutiblog, csak napi tíz óra munka, kis lakás a nem túl jó helyen, skype anyával, fagyasztott pizza a lengyel boltból. De azért mégiscsak siker. Legalábbis egy bizonyos távolságból.
Kim Lane Scheppele nem haragszik ránk. Ő ugyanis ismeri ezt az országot, és meg tudja különböztetni a Tutiblogot attól a Magyarországtól, amelyikbe visszavágynak a londoni mosogatók, a dublini hotelportások, a berlini bébicsőszök, ahol és amin lehet mosolyogni, amit nem kell szégyelleni, amelyik pontosan olyan kicsi, sárga és savanyú, hogy még lehessen szeretni.
Úgyhogy ne háborodjunk fel, hanem töröljük meg az elefántcsonttornyocska falát a konyharuhával, írjunk egy könyvet a szivárvány nélküli égről és ültessünk egy fát a kertbe a londoni mosogatók unokáinak.
