Már régebben fölfigyeltem arra, hogy borzalmas jobboldali költőinxinte kötelező érvénnyel, kvázi csattanóul a sor végére helyezik nagy kedvencüket, a "nemzet" szót, és erre ugyancsaxinte kötelező érvénnyel a következő sorban "nemzett" a rím. De nem egyiküknél-másikuknál: ez egyfajta közösségteremtő ereje (eszköze) a jobboldali borzalmas költőknek — egyúttal azonosításukat is jelentősen könnyíti.
Álljon itt néhány szemelvény a teljesség bármiféle igénye nélkül:
Rédai Zoltán: Ősi hazánkért
Ha egy magyar zászlót az égen lobogva látsz,
Mond ki a jelszót, s mond el mit látsz.
Legyél büszke hazádra, mert van egy ország a világba,
Melynek neve Magyarország, ez a hazád, ez az ország.
Mert ez a föld a tied is, mi egyszer majd eltemet,
S hullajtani fogod drága szép könnyeket.
Itt nőtt fel apád, s itt hal meg gyermeked,
Úgy, ahogy a szép Hunnia adott neked életet.
Mégis ez a bölcsőd és életed színhelye,
Atilla és Árpád büszke nemzete.
Ők voltak az őseid, és ez a büszke nemzet,
Mi emléküket őrzi, és új életet nemzett.
Mert rá fogsz jönni te is, mit jelent a haza,
Ha az élet útján érzed, nincs már hova.
S nem borulhatsz reá őseid földjére,
S nem mondhatsz már imát Nimród népére.
Na jó, szóval itt ugyebár már régen nem illixámonkérni olyan kellékeket, mint szótaxám meg efféle, a gondolatot megtörő formalitások. De azért legalább a mond ige felszólító módjával megismerkedhetne szellemóriásunk...
Az alant következő zengeményhez pedig hadd fűzzek annyit, hogy a költő rendkívül dicséretesen nem írja nagybetűvel a "magyar" szót, amiért nem lehetünk eléggé hálásak neki. De legalább a földrajzi neveket azért illene nagybetűvel kezdeni...
Tóth Tibor Albert: A magyar szabadságvágy
Lusta a magyar szabadságvágy,
Csak nehezen kéri jussát!
Megszokta már e tunya nemzet
Az idegenek sorsát!
Mintha nem is Árpád népe lennénk
Hanem valami jobbágynemzet,
Kit szabadságtól távol,
Szolga lélek nemzett.
Vagy ki elfeledte ős-nemes voltát,
S hogy izzasztották a kárpátok kelyhében!
S ma már mint csak árnyéka ősének,
Lépdele a szabadság terhében.
S néhány napig újra vallja magát,
Régi büszke nemes vágyakon,
De aztán alább hagyván, szelíden
Pihen a régi vánkoson.
No, persze vannak igazi egyéniségek, egyediségükkel kitűnő alkotók is, akik nem a sor végére illesztik a költemény központi érzületét kifejező, mindennél nemesebb szót. Ezért aztán nekik rímet sem kell hozzá találniuk, és ebből egészen sajátos műremekexülethetnek:
Mezőpaniti B. János: Inter-nacionálé
Élt itt valaha egy náció-
Közben fenőtt néhány
Amolyan generáció!
És tönkrement mit felhalmozott
Az a nemzedék,
Mert azt diktálta a becsület,
És a ráció....
Mi lett belőle?A kincsből?Az értékekből?
Nagy semmi, egy degeneráció!
És a népből, mely itt élt?
Egy sokaság, egy populáció...
Egy massza lett,mely csak fogyatkozik,
Elfogysztja egy manipuláció,
Mely azzal érvel:minek ide nemzet?
A nemzettudat már a multté,
Helyette jön és győzni fog,
A nemzetfölöttiség-
Az internacionálé!
