Mondják, hogy valami túra lenne itten, dikta, és mondják, hogy régebben én is mondtam ezt. Ééééén? Milyen libát, kérdeznék vissza zsigerből, de nem ér, mert hozzák a szövegem. Kurva net, itt aztán nem jöhet az ember azzal, hogy most mégsem bontaná ki az igazság minden kis szeletkéjét, mert a percen kibontja más. Szerencsére. Szóval beismerő vallomás, igen, mondtam. Bánom. Bocsánatot kérek attól, akit ezzel megtévesztetettem. Ma már nem mondanám, illetve ma már azt is tudom, hogy akkor sem ezt akartam mondani, csak volt egy ember, aki nagyon feldühített, és ha dühösek vagyunk, akkor indulatból. Megöllek, kitaposom a beled, anyád egy riherongy, ésatöbbi. Ha visszakérdeznek, akkor persze tisztázzuk, hogy nem, valójában nem öllek meg, és a kedves mamának is sok egészséget, hosszú életet, hanem csak annyiról van szó, hogy ezt a parkolóhelyet erőst a magaménak érzem, és te bátorkodtál elfoglalni. Az, hogy ez a bizonyos ember engem ennyire feldühített az – és erre is csak viszonylag frissen jöttem rá – nem az ő hibája, hanem az enyém. Ugyanis ha nem engedem magamhoz annyira közel azt az embert, akkor nem is tud feldühíteni. Hát, egy picit elkúrintottam ezt is, túl közel engedtem, de szerencsére még a végzetes liezon előtt sikerült korrigálnom. Tehát összefoglalva: mai eszem szerint Magyarország nem diktatúra és Orbán Viktor nem diktátor.
Ennek az eldöntéséhez nekem keresnem kellett és el kellett fogadnom valamiféle demokráciakritériumot, ahhoz hozzámérni ami van, és eldönteni, hogy bű, vagy bá. Erről mesélek most egy kicsit, meg arról, hogy miért is gondolom én ezt a kérdést lényegesnek.
Valamikor egy nagyon nehéz túrán (hegyi, nem dikta) a szinte teljes lelki összeomlást elkerülendő elkezdtem azon spekulálni, hogy valójában hogyan is nézhet ki a határ a víz és a levegő között. Már ugye ha az ember közel megy hozzá, és valami hihetetlenül pontosan meg szeretné húzni azt a vonalat. Ha erre a vonalra húzunk egy merőlegest, akkor vajon találunk-e azon egy pontot, amelyikben egyszerre van jelen a víz is és a levegő is? Vagy van valami köztes, ami még nem víz de már nem levegő? Ugye, milyen combos hülyeségnek hangzik? Jártasabbaknak két többletinformáció: 1. a Dachstein Seewand nevű mászóútjáról van szó és 2. később meglepődve olvastam, hogy ezt a témát komoly tudósok komoly fejjel kutatják. Szóval abból indultam ki, hogy keresek egy ilyen pontot a demokráciához is, megpróbálom megsaccolni azt az állapotot, ahol átfordul valami másba.
A nehézséget az okozza, hogy a demokrácia manapság elég sokféleképpen manifesztálódik, van, ahol faküllős és van, ahol jár hozzá mindenféle extra, no meg az sem mindegy, hogy milyen közösségre vetítjük, hiszen ha ráérünk akkor akár egy család demokratikus működéséről is értekezhetünk, de könnyű belátni, hogy így parttalanná válna a gondolatkísérlet, így maradtam annál, hogy állam, és demokratikus minimum. Egy volt alkotmányjogászunk (a nevére sajnos már nem emlékszem) definíciója tetszett meg. Ő valami olyasmit mondott, hogy akkor van még éppen demokrácia, ha a regnáló hatalom a dolgok szokásos menete szerint elzavarható. Tehát legyek jól megértve, nem kell minden áron elzavarni, nem ez a feltétel lényege, hanem az, hogy fogalmilag elzavarható legyen. Az, hogy egy mindenkori hatalom mindent elkövet azért, hogy mielőtt átadná a stafétabotot még tarthassa egy kicsit belefér. Civil szemmel csúnya, gusztustalan és útálatos, de a hatalom logikája szerint ez így helyes, és miért is várnánk el, hogy a hatalom ne a saját, hanem valaki más logikáját kövesse? Egy kis gerrymandering, egy kis kreatívkodás a választási törvényekkel, de még egy Tricky Dick is belefér, ezektől legfeljebb nem rózsaillatú lesz a demokráciánk, de ez még nem diktatúra. Diktatúra akkor lesz, ha már elméletileg is elzavarhatatlan a hatalom. Ebből a szempontból a választás, vagy a demokrácia más aktusának a látványelemszerű használata nem oszt, nem szoroz, az már csak a diktátor lelkét masszírozza, ha kihozza, hogy őt a szerető népe 101,2%-os többséggel választotta meg.
Mindez a hazai viszonyokra vetítve: a mostani hatalom kepeszt erősen, eléggé nyilvánvaló, hogy kedvét lelné a maradásban, és az sem kétséges számomra, hogy ritka nagy ártány az eszközhasználatot illetően, de ez a demokráciába még belefér. Ha 2014-ben maradnak, és ez a maradás annak lesz köszönhető, hogy elméleti esély sem lett volna az elzavarásukra, akkor bekopogtatott hozzánk a diktatúra, lehet csomagolni. Rögtön meg is jegyezném, hogy ha 2014-ben az lesz, hogy a fidesz vagy az, aki a mai hatalomnak az akkori megjelenítője lesz mondjuk 51%-49% arányban győz és marad, azt úgyszintén nem fogom diktatúra-oknak tekinteni. Egy sportszerűtlen eredmények igen, de diktatúrának nem. Teccettek volna vinni még egy embert.
Szóval ma nálunk nincs diktatúra és Orbán Viktor nem diktátor. De miért is gondolom én ezt lényegesnek?
Leginkább azért, mert a különféle helyzetmegítélésből különböző választópolgári stratégiák eredeztethetőek, és tartok attól, hogy ezek a stratégiák visszahatnak arra a szociokulturális közegre, amelyik végső soron meghatározza, hogy nálunk milyen illatú demokrácia lehet. Jön a ballib (most ő jön, mert ő van ellenzékben, tessék kivárni míg fordítva és akkor elmondom ugyanezt jobbkonzzal is), hogy diktatúra van, és amikor elkezdni kifejtegetni, akkor eljutunk oda, hogy azért van diktatúra, mert nincs liberális demokrácia. A ballib – pars pro toto-ként – a liberális demokráciát szereti demokráciának tekinteni, és ha az nincs, akkor nem azt mondja, hogy itten kérem nincs liberális demokrácia (igaz), hanem azt, hogy nincs demokrácia (hamis). Amikor a ballib azt mondja, hogy ő azt a demokráciát, amelyik nem liberális demokrácia nem is tekinti demokráciának akkor valójában azt mondja, hogy saját magát sem tekinti demokratának. Ha ugyanis annak tekintené, akkor elfogadná, hogy a liberális demokrácia az egy extrákkal feltuningolt demokrácia, és nincs semmiféle olyan törvényszerűség, hogy nekünk alanyi jogon járna a fullextrás, hanem ez megegyezés kérdése. Most ne menjünk bele abba, hogy nálunk napjainkban ráadásul még a liberális demokrácia lehetősége is hellyel-közzel adott, intézményileg legalábbis, mert ez erősen félrevinne, tételezzük fel, hogy ma a liberális demokrácia passzé. Elmúlt, vége, mint a botnak.
Ha tehát azt mondom, hogy nincs demokrácia, akkor ezzel azt is mondom, hogy azt valaki tőlem elvette. Aki elvette az az ellenségem, hiszen rosszat, nagyon rosszat csinált velem. Aki egyetértőleg támogatja azt, aki elvette az is az ellenségem, és mit tesz az ember az ellenségeivel? Legyőzi, bármi áron. Ez pedig azt fogja eredményezni, hogy kutyakemény konfrontatív stratégiák mentén nyilvánulunk meg, a cél a győzelem, a másik legyőzése, és értelemszerűen nincs a játszmának win-win kimenetele. Lesz tehát egy intézményünk, amelyiket arra használjuk, hogy az ország fele permanensen gyepálja egymást. Mácsó társadalom, mácsó szabályokkal. Valamint egy olyan csoporttal, amelyik ebből busásan profitál. A pártpolitikai elitről is fogok beszélni, de nem most, türelem, sorra kerül idővel az is.
Ezzel szemben ha elfogadom, hogy a liberális demokrácia az egy extra, egy választható opció, akkor ehhez az a stratégia passzol, amelyikben én, a liberális demokráciára ácsingózó polgár megpróbálom meggyőzni, rábeszélni a többi polgárt, hogy mégiscsak inkább egy ilyen többé-kevésbé extrás cuccot újítsunk. Alapból azzal nyitok, hogy elfogadom, ha neki más a véleménye, és azt is el fogom fogadni, ha a soron következő vásárlásig nem sikerül megegyeznünk, vagy pont hogy az a vélemény győz, hogy most inkább ne extrásat vegyünk. A ballib ebben az elfogadásban még trenírozhatná magát, mert nem áll a helyzet magaslatán. A jobbkonz sem, de ő erre inkább rátarti, meg ugye most nem ők vannak terítéken, szóval hagynám. Az a stratégia, amelyik a másik meggyőzésére irányul praktikusan egy kooperatív stratégia, hiszen nem elpusztítani, nem legyőzni akarom, hanem vagy meggyőzni, vagy eljutni vele valamiféle még éppen elfogadható kompromisszumig. A megegyezés abban, hogy most nem tudtunk megegyezni is része a kooperatív stratégiának, hiszen ebben benne van annak az esélye, hogy a következő alkalommal esetleg. Persze ez a viszonyulás is visszahat a közösségre, ahol több a kooperatív interakció ott a mácsóság is kevesebb, és talán polgár is könnyebben lesz egy egyezkedő, alkudozó, a másikat is saját magával egyenlő embernek tekintő lényből, mint egy, a bunkósbotját suhogtató, a másik embert elpusztítani, és a kognitív disszonanciájára való tekintettel ezért dehumanizálni is igyekvő (aki jobbkonz, az nem is ember, vagy csak afféle szellemi fogyatékos, zakkant macskajancsi) emberből.
No, hát ezek jártak nekem a fejemben mostanság. A többit ezután, szépen, sorjában, idő van, reméljük. Ha valaki azzal jön, hogy "de hát nincs is ballib!!!", az szopja végig ugyanazt a nyalókát, amit nekem is felkínáltak itt, amikor én próbáltam meg ugyanezt elfogadtatni, teljesen kilátástalanul.
