A Vincentblog - követve focitörténelmi sorozataink legszebb hagyományait - ismét friss könyvszemlével jelentkezik.
„Gyökér, lomb és száraz ág, háromféle valóság”
Száztíz év legemlékezetesebb futballmérkőzései címeres mezben
Minden kezdet nehéz...
Ők voltak a kezdet
1902.október 12-én Magyarország labdarúgó válogatottja 5-0-ás vereséget szenvedett Bécsben a Monarchia másik uralkodó nemzetének csapatától. Valószínűleg nem ez volt Hajós Alfréd balösszekötő, kétszeres úszó olimpiai bajnok legszebb napja.
Az első botladozást (a legutóbbi, norvégok elleni 0-2-ig) 874 mérkőzés követte.
Akadt köztük fantasztikus, lenyűgöző, fontos, hasznos, megrázó, meglepő, unalmas, keserves, érdektelen, megalázó egyaránt. Volt itt már minden és mindennek a visszája is.
A tavaly megjelent kortörténeti nagy összefoglaló, a Királyok, hercegek, grófok után a szerző-trió most vállaltan csak „mazsolázgat” 874 esemény között.
58 meccset választottak ki. Megpróbálják megírni a kort, amelyben játszódtak, bemutatni a szereplőiket, felidézni a korabeli fogadtatásukat.
Érmek története
A válogatott csapat 1938 és 72 között nyerte érmeit, VB-n, EB-n, olimpián.
Lehet tűnődni.
Melyik VB-ezüstérem ér többet?
A múlt ködébe vesző 38-asok (Szabó-Polgár, Bíró –Szalay, Szűcs, Lázár-Sas, Vincze, Sárosi, Zsengellér, Titkos), akiknek nem sok esélyt adtak a VB előtt? Előtte sem, utána sem produkáltak hosszú győzelmi szériákat, „csak” nagyon jók voltak…
Vagy a toronymagas favorit 54-esek (Grosics-Buzánszky, Lóránt, Lantos-Bozsik, Zakariás-Czibor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Tóth M.), akik 1950 és 56 között 51 meccsből épp a VB-döntőt veszítették el?
A könyv 2 meccset választ ki 1938-ból: a svédek elleni 5-1-es elődöntőt és az olaszok elleni, felforgatott csapattal elbukott 2-4-es döntőt.
Az olvasó is választhat: ki járt jobban,az a három játékos, aki a diadal után kimaradt (Korányi Lajos, Turay József, Toldi Géza) vagy azok, aki a vesztes VB-döntőre bekerültek (Polgár Gyula, Szűcs György, Vincze Jenő)?
54-ből érdemes végigfutni a nyugatnémetek elleni első meccs, a 8-3-as elsöprő győzelem krónikáját. Amikor azt se tudta az ellenfél, merre fusson.
Talán épp ott alapozódik meg a döntőbeli vereség…
El tudjuk képzelni Puskást, amint önbizalmát vesztve csak szédeleg a pályán? Volt ilyen is, az 52-es helsinki olimpiai döntő. Kihagyott 11-es, az ötvenes évek elején, Tito jugoszláv csapata ellen?
Milyen lehet úgy végigcsinálni egy sorozatot, hogy épp a döntőre sérülünk meg? A 64-es tokiói ötkarikás döntő nagy hiányzója, Palotai Károly, a későbbi sztárbíró vajon mit érezhetett, amikor a kispadról figyelte a csehszlovákok elleni csatát?
A harmadik coubertini arany Mexikóból, 68-ból: 8 emberrel játszó ellenfél a döntőn, mikor vagyunk sportszerűek, ha megállunk vagy ha kitömjük Bulgáriát?
Mitől érezhette úgy Baróti Lajos, az állandóság híveként elhíresült szövetségi kapitány, hogy egy EB-bronzmeccsre (Magyarország-Dánia,1964) erősen fel kell forgatni a csapatát?
Milyen világ volt az, ahol ezért a bronzért erős fanyalgással fizetett a korabeli sportsajtó?
A könyv a nagy győzelmek mellett megemlékezik a fontos döntetlenekről és a kínzó vagy megalázó vereségekről is. Ez nagy erény: a sakkozók közül egyetlen emberről tudunk, aki a vesztes játszmáit is kiadta és kommentálta: Robert Hübner német nagymester, háromszoros világbajnokjelölt.
Döntetlen, az döntetlen
...gondolnánk. Valóban?
Leszállóágban, kapitányváltás után 0-0 a Maracanában, 8 világbajnok ellen, 1971-ből. Illovszky Rudolf egyik mesterműve.
3-3 a svédek ellen, 1973-ból, bizonyos Ralf Edström fejesével és nem mi, hanem ők utaznak a VB-re. 75 ezer nagyon csendes ember a Stadionban. (A kapcsolt fejezetből külön figyelmet érdemel Spiró György remek írása: Apámmal a meccsen)
Ha ez bement volna.... de a svéd kapus kivédte. Maradt a 3:3, viszlát NSZK!
Az ötvenes generáció alapvető döntetlen-élménye: 1-1 Belgium ellen a 82-es VB-ről, amikor Mészöly Kálmán legénysége emiatt nem jut tovább a csoportból.
A finnek elleni híres, öngólos 1-1 1997-ből, amikor Csank János csapata eléri a VB pótselejtezőt, vesztére…
A nagy bukások története
....is belefér a krónikába. Így teljes a kép.
Akad köztük hősies csata és szégyenletes vereség.
1962, Chile, amikor a csehszlovákok ellen nem tudunk gólt lőni az ördöngös Vilem Schroiffnak és nem jutunk a VB legjobb négy csapata közé.
1966, Anglia, amikor a szovjetek potyagólokat tudnak lőni nekünk egy legendás brazilverés után és megint nem mi jutunk a VB legjobb négy csapata közé.
Marseille, 1969, ahol egy bemelegítetlen csapat a decemberi télben meglehetősen fáradtan, lélektelen játékkal simán veszít 1-4-re a csehszlovákok ellen és nem jut ki a VB-re sem.
Mexikó, Irapuato, 1986, ahol az utolsó komolyan vehető magyar válogatott egy forró júniusi napon megsemmisül a Dinamo Kijev akkori KEK-győztes csapatával felálló szovjetek ellen.
Üllői út, 1997, a lidérces álommal felérő 1-7-es VB-pótselejtező Jugoszlávia ellen, amikor nem hisszük el, hogy velünk ez megtörténhet, és szeretnénk már felébredni…
Ki volt a legjobb?
Van egy különös, játékos fejezete a könyvnek. Minden idők posztonkénti rangsora.
Minden posztra 11 játékossal.
Az egyes szerepkörökhöz kapcsolódó feladatok kifejtésével, időbeli átalakulásuk történetével.
Ez a rangsorolás természetesen szubjektív, a szerzők sem állítják az ellenkezőjét és nyilván ők sem láthattak mindenkit az elmúlt 110 évből.
Jó, hogy van ilyen rangsor. Bátorság azért kell hozzá, mert ki tudja megmondani: ki volt a harmadik legjobb balhátvéd, az ötödik jobbszélső, a nyolcadik jobbfedezet? Ez a fejezet vitákat provokálhat, de legalább van mit vitatni. Bárki elgondolkodhat a saját álomcsapatán.
Vannak fix helyek.
A kapuban a negyedik hátvédként létező Grosics, jobbfedezet Bozsik az óraműpontos passzaival, jobbösszekötő Kocsis a felhőfejeseivel, balösszekötő Puskás a mindent tudó bal lábával, balszélső Czibor az őrjítő cseleivel, kiszámíthatatlanságával..
Aztán elgondolkodunk néhány nehéz kérdésen: ki lenne az ideális center? Hidegkuti Nándor, Wembley hőse, az első hátravont középcsatár? Albert Flóri, az Aranylabda egyetlen magyar birtokosa? Vagy Sárosi dr. a 30-as évekből, a cseh VB-ezüstérmeseknek egy meccsen rúgott 7 góljával?
Ki álljon Bozsik mellé? Orth György, a 20-as évek MTK-jának szervező-góllövő zsenije vagy mondjuk, Sipos Ferenc, aki megszakítás nélkül 57-szer fért be a válogatottba az 50-es, 60-as években. Elegáns vagy szívós, támadó vagy védekező legyen?
Volt-e klasszikusabb balhátvéd a 38-as VB-ezüstérmes Bíró Sándornál, aki gyors, technikás és határozott volt egyszerre? Aki 32-ben már és 46-ban még a válogatott tagja lehetett, ott volt Puskás és Hidegkuti első válogatott meccsein a pályán, egy másik VB-ezüstérmessel, Zsengellér Gyulával együtt…
Vajon ki volt a gyorsabb a védelem jobb oldalán: a szerencsétlenül lábát törő (ma is köztünk élő) 91 éves Rudas Ferenc vagy az atlétaválogatottban 4X100-as olimpiai tartalékként számításba vett későbbi 80-szoros válogatott, Mátrai Sándor, a becsúszó szerelések mestere? Két fradista, két egymást követő generáció?
Volt-e technikásabb, jobban fejelő középhátvédünk a fénykorában világválogatott Mészöly Kálmánnál?
Rúgott-e bárki annyi gólt jobbszélsőként lehetetlen helyekről, mint az Aranycsapat nagy, 51 meccses szériájába 21-szer beférő Sándor Károly?
És a többiekről, a 11-szer 11 játékos többségéről még szó sem esett.
Kivételesen érdekes krónikát olvashatunk.
Játszhatunk is vele, pl. kronológiába állítva olvassuk el az egyébként más szempontok mentén csoportosított meccseket.
Úgy is ad egy képet. Korokról is. Emberi sorsokról is. A játék változásáról is.
Bródy János Vásárhely című dalának szövege:
„Gyökér, lomb és száraz ág, háromféle valóság.
ki háromból csak egyet lát, nem látja a fát magát.”
Ebben a könyvben mindhárom valóság jelen van. Köszönet érte a szerzőknek!
