1971-ben a francia elit (több elit is van Franciaországban, ez most az ún. Grand Établissement elit, ami az állami tudományos intézetrendszerhez, esetünkben az École des Hautes Études en Sciences Sociales-hez kötődik) történelemtudományi lapja az Annales publikálta Francois Furet híres cikkét a Le catéchisme révolutionnaire-t. Az írás nyílt támadást jelentett egy, a hagyományos felsőoktatási elitet képviselő, a Sorbonne "Francia Forradalom" tanszékét vezető professzor ellen. Az egykori kommunista Furet már a harmadik mondatban megnevezi ellenfelét, a továbbra is kommunista Albert Soboult. Ezt a cikket fordulópontnak tartják a francia intellektuális életben, egy igazi nagy vita kezdetének, amely vitát amúgy minden kétséget kizáróan Francois Furet nyert meg.
Ha az Amerikai Egyesült Államokban történt volna valami ilyesmi, arról én jó eséllyel nem tudnék. Amerikában nem fordul fel attól a világ, ha valaki hirtelen átértelmezi Jefferson szerepét, vagy esetleg a polgárháborút. Franciaország más, ott nem mindegy, hogy valaki Pascal vagy Descartes oldalán filozofál a metrón, ott bizony komoly politikai bonyodalmat tudott kelteni Wajda Danton-filmje.
Még egyszer, nem a Galamus portálon jelent meg Furet Soboul-ellenes cikke, hanem az Annales-ban, és előtte Furet hatalmas monográfiát írt a forradalomról. Nem, nem mindegy. Nem mindegy, hogy valaki Furet vagy Gerő, nem mindegy, hogy a budapesti internetes margón szól be Schmidtmari csicskája egy akadémikusnak, vagy Furet a Soboulnak az Annales-ban. Tudom, hogy elitistán hangzik, de azt is akarom, hogy elitistának hangozzék, ez az én kis beszólásom akar lenni, kedves jó Olvasó.
Minap jelent meg Bojtár Endre Antiszemita vagy-e című cikke az Élet és Irodalomban. Ez a cikk tulajdonképpen sokkal keményebben támadja Romsics Ignácot, mint Gerőé, és mégis, ezen valahogy nem háborodtam fel. Bojtárt meg tudom érteni, Bojtárral együtt tudok érezni — közben, bevallom a Romsiccsal is — Gerővel nem.
Bojtár Endre a közéleti antiszemitizmus fenntartásában részvétellel vádolja Romsicsot, és beleilleszti Romsics pár írását a magyarországi horthyretró és antiszemitoid mocsok történetébe. Bojtár egyenesen beszél, meghúzza a határokat, és kálvini hevülettel ostorozza azokat is akik ezt a határvonalat akárcsak megérintik. Bojtár szerint Romsics átlépte a határokat, és hozzájárul ahhoz, hogy a határátlépés elfogadható legyen. Bojtár számára ezek a határok szentek. Nem azért, mert jópofizni akar erről Kálmán Olgával, hanem mert szemlátomást valóban azok.
Én katolikusabban állok ehhez hozzá. Nagyobb szürke zónával képzelem el ezeket a határokat, és inkább azokat küldöm el a francba (vágom ki innen pl.) akik büszkén taposnak a határvonalamra. Másfelől, nem vagyok értelmiségi. A szó pozitív értelmében sem vagyok az. Nekem nincs és nem is lehet szerepem a közgondolkodás, a társadalomkép, a történelemhez való közösségi viszony alakításában, érintőlegesen sem. Ahhoz egy másik élet kellene, én meg örülök, ha megküzdöm ezzel itten.
Bojtár értelmiségi. Egy tiszteletre méltó értelmiségi. Romsics is az. Furet és Soboul is az volt. Romsics nem akarja megsérteni Bojtár határait (tézis következik), hanem egy a határoktól teljesen független kiegyezésre törekszik, egy nemzeti minimum megteremtésére. Ezt onnan tudom, hogy ott voltam egy előadásán, amikor is az akkori miniszterelnök Gyurcsány Ferenc jelenlétében beszélt a Horthy-korszakról. Bojtár nem akar kiegyezni senkivel, ragaszkodik a határaihoz. Számomra ez ennek a vitának a lényege. És nem fogok ítéletet mondani, mert nem tudok ítéletet mondani. Van, amikor inkább Bojtárral értek egyet, van, amikor inkább Romsicsot védeném Bojtártól. Ez a helyzet.
A kötcsei univerzumban élünk, egy félázsiai hazugságtömkeleg kellős közepén, de úgy tűnik, ezt a vitát le kell folytatni, akkor is, ha naponta dúlják fel a határainkat, ha gonosz és tehetségtelen kurzusértelmiségiek akarják megállapítani a határokat, akkor is, ha soha ennyire nem voltunk távol a párizsi Annales világától.
