Soha még nem volt ekkora értéke az emberi tudásnak, mint napjainkban. Holnap még több lesz. Valamikor a '80-as évek második felében Marjai József akkori miniszterelnök-helyettes ezt úgy érzékeltette, hogy Magyarországon az egységnyi megtermelt termékben a fizikai és a szellemi munka aránya 9:1 — ugyanez a fejlett országokban 1:9. Azóta a fejlett országok sokat fejlődtek, és ennek iránya egyértelmű: a hasznot a piacképes munkaerő munkája hozza. Az embereket nem „foglalkoztatni" kell, mert az viszi a pénzt, hanem dolgoztatni, mert az hozza — és ehhez nem autópálya kell és nem szabadságharc, hanem pontosan egy dolog: az a bizonyos piacképes munkaerő.
A piacképes tudást meg kell szerezni, sok-sok erőfeszítéssel (tanulással, gyakorlattal). Az nem úgy megy, hogy elgondolkodunk a fürdőkádban azokról a dolgokról, amikről elemi ismereteink sincsenek, mert minél kevesebbet tudunk valamiről, annál több újszerű koncepcióba tudjuk azt a keveset beilleszteni. Igaz ugyan, hogy amiről nem tudunk, az többnyire egyáltalán nem illik ezekbe a koncepciókba, de ez minket nem fog zavarni — éppen azért, mert arról fogalmunk sincs.
A szaktudás nélkül ötletelt elképzelések pillanatok alatt buknak meg a piacon — minél nagyobb ívűek, annál gyorsabban. A környezetvédelem azonban nem piaci üzletág: a költségvetésből él; pénzét azok a laikus politikusok adják, akiknek nem az fontos, hogy valami „hogyan van", hanem hogy „hogyan szól". Ide gyűlnek hát mind a kontárok, pancserok és balfék amatőrök: mindenki, aki meg akarja váltani a világot ahelyett, hogy megérteni próbálná. Amíg a sarlatánok csak a politikusokat pumpolják, viszonylag kevés kárt okoznak. Rontják az állam üzemszerű működését: hát istenkém, rontja azt sok minden. No de amikor a tudomány intézményrendszere alantas anyagi megfontolásokból befogadja a sarlatánokat, akkor nagy baj van: az könnyen lehet a vég kezdete.
László Ervin (1932–) csodagyerek volt — mint zongorista. Első nyilvános koncertjét a Magyar Filharmonikusok közreműködésével kilenc évesen adta a Vigadóban, majd 34 éves koráig ünnepelt művészként járta a világot — azt csinálta, amihez értett. Nagyon. De ez nem elégítette ki: úgy érezte, többre hivatott. Húszas éveinek végén kezdett el publikálni társadalmi és lételméleti kérdésekről, és éppen harminc volt, amikor ezeket először rendezte kötetbe. A kiadvány élénk érdeklődést keltett, és ezután több amerikai egyetemre is meghívták vendégelőadónak. A zongorázást gyakorlatilag abbahagyta, helyette filozófiával foglalkozó folyóiratokat szerkesztett. Nézeteit végletesen leegyszerűsítve úgy foglalhatnánk össze, hogy „minden összefügg mindennel". Mivel ez egy cáfolhatatlan (és egyúttal igazolhatatlan) állítás, időnként „rendes" egyetemek is meghívták, az „alternatív" (értsd: áltudományos) intézményeknek pedig egyenesen fénylő csillaga lett. Karrierje innentől töretlen.
Belépett a Római Klubba.
A klub felkérésére és segítségével dolgozta ki és jelentette meg 1977-ben Célok az emberiség számára (Goals For Mankind) című kötetét. Mivel minden mindennel összefügg (és erre ő jött rá), egyre több és több dologról publikált:
* tudományfilozófiáról,
* rendszerelméletről,
* evolúcióelméletről,
* a fizika alapkérdéseiről stb.
* mondhatni, magától értetődő módon az éghajlatváltozásról is (naná).
„Tudományos" könyvei több tucat nyelven jelentek, illetve jelennek meg.
Egymás után nyerte el a különböző megbízatásokat. Felelős pozíciókat töltött be az ENSZ intézményeiben. 2008-ban Szabó Imre akkori környezetvédelmi miniszter már mint „tudóst", „neves klímakutatót" kérte fel, hogy vegyen részt a minisztérium „klímaváltozás elleni kampányának" népszerűsítésében.
Két további, volt környezetvédelmi miniszterünk (Persányi Miklós, Kórodi Mária) tart vele közös programokat. Mindeközben László Ervinnek egyetlen, lektorált folyóiratban megjelent tudományos publikációja sincs. Könyveinek nincs szakmai lektora; elő- és utószavait fantasztikus írók, „alternatív" gyógyászok stb. írják. Időnként egy-egy „valódi" tudós veszi magának a fáradságot, és leírja, milyen elképesztő marhaságokat halandzsál össze László Ervin valamely tudományterületről.
Mi tagadás, elképesztő. A neves „posztmodern tudós" felfogta, hogy az anyagi világ ismert törvényszerűségei nem magyarázzák meg annak minden sajátosságát. (Naná: ha mindent tudnánk, eleve nem kellenének tudósok. Pont azért vannak, vagyunk, mert nem tudunk mindent.) Tehát: a dolgokat az anyagi világon kívüli, spirituális tényezőkkel kell magyarázni — mondja László Ervin, és a pénzeket osztó, döntéshozó politikusok ehhez lelkesen tapsikolnak. Kozmológiai elképzeléseit leginkább azzal az alaptézisével illusztrálhatnánk, hogy a „gravitációs, az elektromágneses, az erős és gyenge kölcsönhatás mellett" lehet egy ötödik, „szuperfinom" mező is, ami annyira gyönge, hogy mérni sem tudjuk. Márpedig ha lehet, akkor van is, és ez tartja össze a világot, punktum. Ezt és a szerző egyéb, elképesztő baromságait (elnézést a sértő kifejezésért, de nem tudok pontosabbat) gondosan elemzik az erre kétségbeesésükben vállalkozó szakemberek.
Talán mondanom sem kell, hogy teljesen eredménytelenül: 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választotta; a gazdaság- és jogtudományi osztály tagja lett.
