Örülünk, Vincent?

Új büntetőjogi kategóriát javaslok bevezetni, egy új bűncselekményt: visszaélés minőségi élelemmel.

Aki minőségi élelmet termeszt, előállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz, vagy az ország területén átvisz, bűntettet követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Ez lenne az alapeset, természetesen a minősítő körülmények (például éttermeknél a Michelin-csillag, vagy a Gault&Millau szakácssapka) súlyosabb büntetési tételeket vonszolnak maguk után. Én, mostani felhorgadásomban akár a tényleges életfogytiglanig is elmennék, mondjuk az már halmazati lenne, és kellene hozzá legalább egy megnyert Bocuse d’Or. A védett jogi tárgy, amit ezzel az újfajta szankcióval óvni szeretnék: az állampolgárok vagyoni integritásához fűződő társadalmi érdek. A kriminalizációtól mintegy mellékhatásként elvárom, hogy a hatályba lépés után senki büntetlenül ne írhasson le olyan szóösszetételt, hogy „kiváló magyar, jó minőségű görögdinnye”, hiszen ha a termesztése, előállítása, stb. tilos, akkor ugye értelemszerűen reklámozni is az. Egyúttal kijelentem, hogy a törvényjavaslat megalkotásában semmi személyes érdek nem mozgatott, így az sem, hogy pillanatnyilag kevesebb a jövedelmem annál, mint amit még elfogadhatónak tartok ahhoz, hogy időnként minőségi élelemmel kábíthassam magam.

Részletes indoklás.

De még előtte vessünk már egy kritikus pillantást erre a „minőségi élelem”-re. Úgy fogalmilag, hogy mi is ez, már ugye amikor nem öblögetőszer. Mert többnyire az:

"Tisztelt vásárlóink, tájékoztatjuk Önöket, hogy országos akcióban a görögdinnye 69 forint/kg-os fogyasztói áron lett meghirdetve. E helyett a Vidékfejlesztési Minisztérium kérésére a magyar termelők segítése érdekében kiváló magyar, jó minőségű görögdinnyét fogunk árulni 99 forint/kg-os áron"

A 69 és a 99 forint az érthető, két kvantitatív változó, melyek involválnak egy harmadik, úgyszintén érthető és felfogható értéket, tudományos igényességgel megfogalmazva: kedves vevő, a te zsebedbe itten mostan egy 30 forintnyi mélységgel jobban bele lett nyúlva. Eddig egyszerű matekpélda, még középszintű érettségi feladatot is lehet belőle csinálni:

Gazsi elment a cébéjába 690 forinttal egy tízkilós görögdinnyéért a héttagú családjának. A bolt bejáratánál megdöbbenve tapasztalta, hogy a Vidékfejlesztési Minisztérium kérésére a bolt, a meghirdetettekkel ellentétben mégis inkább 99 forintot kér egy kiló dinnyéért. Számold ki, hogy a számszerű változók megváltoztatása miatt ebben az új helyzetben Gazsi családtagjainak mennyivel kevesebb dinnye jut fejenként!

A „termelők segítése érdekében” is világos: az adócsökkentés kormánya kilónkénti 30 forintos adót vetett ki a dinnyére, de mit jelent ez a „kiváló magyar, jó minőségű”? A magyar az úgyszintén világos, holland vetőmagból, orosz műtrágyával, román feketemunkás által előállított, szóval marad ez a „jó minőségű”. Ez az, amivel így, ebben a formában nem nagyon lehet mit kezdeni, ugyanis.

Ugyanis a minőség az elég nehezen kvantálható. Nehéz egyértelműen számokkal kifejezni, így az objektív, tényszerű összehasonlítás is körülményes. Amivel semmi gond mindaddig, amíg nem kerül egy közös képletbe egy olyan könnyen számszerűsíthető változóval, mint a 30 forint. Létezik-e valamiféle olyan skála, amelyikhez a „kiváló magyar, jó minőségű” dinnyét is és azt a másikat – tényleg, azt minek nevezzük? „silány nemmagyar vagy magyar, elégtelen minőségű”? de hát akkor könyörgöm, miért akarták árulni, ha az szar lett volna??? – én, a fogyasztó hozzámérem és azt kapom, hogy az előbbi éppen pont harminc forinttal minőségibb? Empirikus megfigyeléseim szerint francokat. Az, hogy ebben az országban milyen, leginkább zöldséghez jut hozzá az ember, már úgy minőségileg, teljesen véletlenszerű. Aki nem hiszi végezze el azt a kísérletet, amelyet én is elvégeztem: vettem mindenféle zöldségeket, paradicsom, paprika, sárgarépa, vagy öt különböző helyről, úgyismint: multináci hipermarket, sarki zőccséges, biobolt, piac és helyi ábécé. Családom egy játékosabb tagja bekötötte a szemem, és nekem így, vakon meg kellett kóstolnom a jószágokat és el kellett döntenem, hogy melyiket érzem ízletesebbnek. A több alkalommal is megismételt kísérlet összegzése: még engem is meglepett, hogy mennyire nem lett semmiféle korreláció az érzékelt íz és a beszerzési források között.  

Az, hogy Isten mindenféle apróbb-nagyobb teremtményeit rendszeresen bedugdossuk a szánkba manapság tagadhatatlanul nem csak egy szükséglet-kielégítés, hanem egyúttal egy élvezeti forrás is. A gasztronómia, a tudatosan élvezeti szándékú táplálkozás ugyanúgy okoz nekünk örömöket, ahogyan az egyéb művészetek élvezése során bevitt ingerek: ahogyan egy Mozart-darab, vagy egy virtuóz dzsessz-átköltés, egy vers, egy ütős novella, egy film, egy festmény, vagy egy kapásgól harminc méterről, a jobb felső ficakba. Ezen élvezetek habzsolása során pedig önmagában vett, objektív minőségről nem nagyon beszélhetünk, mert azt – akárhogyan is szeretnénk sokszor az ellenkezőjét gondolni – többnyire az egyének értékválasztása határozza meg. Képzelje el a kedves olvasó azt, hogy egy koncertterem bejáratánál az alábbi tábla csábítja: „kiváló magyar, jó minőségű zene!” Rohanna-e jegyet venni? Vagy esetleg visszakérdezne egy óvatosat, hogy mégis, ki szolgáltatja? Lagzi Lajcsi vagy Kocsis Zoltán?

Ugyanez a helyzet a gasztronómiában is. Teljesen értelmetlen valami általános értelemben vett minőségről beszélni, mert egészen egyszerűen képtelenség megválaszolni olyan kérdést, hogy akkor most melyik a minőségi, a Fornetti franchise-pontokon mélyfagyasztott alapanyagból helyben sütött mindenfélék vagy az Onixban a menüjükhöz illeszkedő, saját készítésű pékáruik? Vannak irányzatok, divatok, stílusok, időnként kérészéletű hájpok, mint ahogyan az összes többi művészetben lenni szok. És igen, itt sem spórolható meg némi erudícó: nyitottan, kellően kritikusan utána kell menni dolgoknak, tisztába jönni fogalmakkal, és ami a legveszélyesebb a társadalomra: fogyasztani, fogyasztani, fogyasztani. Aztán majd menet közben kialakul az a fránya preferencia. Lagzi Lajcsi vagy Kocsis Zoltán. Romána regényújság vagy Nádas. Gustav Klimt vagy a fogfájós kutya. A Gyilkos cápa visszavág IV. vagy a Derszu Uzala. Sőt, ez tud tovább is rétegződni, mert van egy olyan pillanat, amikor az ember kezéből már egészen egyszerűen kifordul a Romána regényújság: Nádas vagy Esterházy? Provokatívabban: Zaha Hadid vagy Makovecz? Még provokatívabban: Nyirő vagy Tamási?

Zsákutca ez a „kiváló magyar, jó minőségű”, higgyék el nekem. Ide nevek kellenek, és majd én választok. Majd én eldöntöm, hogy számomra jó-e az a minőség. De előbb kérem a neveket, hogy legközelebb is felismerjem. Például: „A Kovács kertészet dinnyéje”. Vagy: „Békési uborka, termesztette: Lázár és társai”. Nekem ne azt mondják, hogy minőségi zene, hanem kérem a műfajt, a darab és az előadó nevét. Ugyanígy a gasztronómiában is: étterem jellege: bisztrókonyha, műfaj: ebéd, és persze az előadó, az étterem neve is lényeges. Valamint a művészé, akire sajnos időnként a szükségesnél kevesebb figyelem fordítódik mifelénk. Kíváncsi vagyok, hogy a kedves olvasó hány séfet ismer név szerint is, hogy tudja-e ki alkot azon a konyhán, amelyiknek a produktumát történetesen éppen pont tömi magába.

No, tehát ne minőséget mondjanak nekem, hanem neveket. You say disco i say party. A döntés az én dolgom, de ehhez tudnom kell, hogy miről döntök.

És innen vesz borzalmas fordulatot a történet, ugyanis az a helyzet, hogy ma már vannak nevek, vannak helyek, ahol tényleg olyan emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszereket tesznek elém, amelyeket én, a saját, sok-sok munkával kialakított szempontrendszerem alapján minőséginek találok. A dolog tragikumát az adja, hogy ezek közül még a legolcsóbbnak számító helyen egy hétköznapi bisztrómenüt sem bírok soha megúszni két főre hétezer forint alatt, és ebben az árban se sör, se bor, egy szörp és egy közönséges presszókávé, plusz némi konzervatívan szolid borravaló. Be kell ezt tiltani, mert rossz vége lesz.

A minőségi ételek fogyasztása függőséget okoz. Aki egyszer megkedvelte Takács Lajos főztjét az már soha többé nem hajlandó súlyos frusztrációérzet nélkül elfogyasztani a Dögkút Zrt. hétszáz forintos házhoz szállított menüjét. Kiköpi a Fornetti sajtos roládját. Képes egy „hánytam már finomabbat is” felkiáltással otthagyni a Főzelékfaló tetszőleges kreálmányát. Sóvárog az igazi anyag után és frusztrált a pótszerektől.

A minőségi élelmiszerek utáni vágy felelőtlen, kockáztató magatartásformát indukál. A függő, hogy a napi minőségi élelmiszer utáni vágyát kielégítse szinte bármire képes. Például vállalkozásba kezd némi többletjövedelem reményében, kockáztatva ezzel a családja vagyonkáját.

Egy függő többnyire fertőz is, amivel hozzájárul a probléma eszkalálódásához. Képes másokat is rábeszélni a minőségi ételek fogyasztására, elindítván ártatlan embertársait a züllés útján.

Az addikció a társadalmi struktúrákban is képes elindítani apró, ámde annál veszélyesebb folyamatokat. A függő idővel nem elégszik meg azzal a dózissal, amit az általa minőséginek mondott éttermekben kap, hanem oda vetemedik, hogy ő maga, otthon is megpróbálja a szert előállítani. Ezzel a felelőtlen cselekedetével mintegy megteremti a keresletet azon termesztők és kereskedők portékái iránt, akik képesek öt-tízezer forintos kilónkénti árú húsokkal a teljes gazdasági romlásba taszítani a polgárokat.