Nem, nem ma van. Még azt se gondolom, hogy holnap lesz, sőt, talán egyáltalán nem is lesz. Ismertek önök olyan embert, aki egy pénteki napon berúgott és onnantól kezdve soha többet, mert ki se józanodott soha többé, az életéből hátralévő huszonegy év azzal telt el, hogy folyamatosan rátöltött? Na, valami ilyes entitásnak látom én ezt az aprócska kis kockázatközösséget itt, ebben a káeurópának gúnyolt, mámorral teli ficakjában a világnak. Sompálinkával és magyarságtudattal gargarizálunk, majd ezektől megfickósodva nagymagyarország-matricát ragasztunk a Suzukink hátuljára és erősen gondolunk valamire. Hogy mire, fogalmam sincs, pedig érdekelne. Erről szólna a poszt. Miben bízunk, miben reménykedünk? Számomra pillanatnyilag egy válasz tűnik elfogadhatónak: abban, hogy soha ne jöjjön el a másnap. Rettegünk attól a kínos pillanattól, amit a kijózanodás első percei szoknak elhozni. Amikor kezd derengeni, hogy talán mégsem volt annyira vicces ötlet beleszarni a tubába (aranyvécé!), mint amennyire részeg fejjel annak tűnt. Állunk egy nehéz éjszaka másnapján és vakarjuk elkeseredetten a fejünket: sikáljunk, próbáljunk meg valamit kezdeni a dorbéz nyomainkkal, vagy inkább hagyjuk a fenébe és töltsünk rá?
Persze vannak, akiknek ez nem kérdés, töltsünk, jóhogy, mondta Kövér László, és neki is látott egy gyerektáborban(!!!), sajtónyilvánosan pálinkázni. Majd, ehcte hángérien trádísön, öblögetni is egyet, magyarságtudatról, miről másról.
Lassan kezdem megszokni, hogy a világ esze mi vagyunk és ami tudva van a világban az ha jól van tudva, akkor az olyan, ahogyan mi tudjuk, az összes többi bűnösen rosszul van tudva és ezt a hibát nekünk helyretenni mintegy küldetésünk, azzal, ami éppen a kezünkbe kerül, karikás ostorral, lila lóbalzsammal, ezért csak egészen óvatosan vetném fel az analógiát, hogy mi lenne akkor, ha. Ha mondjuk Joe Biden, az amerikai tisztelt ház vezetője látogatna meg egy ottani gyerektábort és ott sajtónyilvánosan viszkizne egy kiadósat mit szólna hozzá az ottani közvélemény? Meg úgy egyáltalán: gyerektáborban tömény szeszesitalt promotálni. Na, de nézzük a gargarizálást:
"Legyetek mindig büszkék magyarságotokra, soha ne hagyjátok elbizonytalanítani magatokat e tekintetben! Ez a ti adományotok, örökségetek a jóistentől, amellyel gazdálkodnotok, amelyet gyarapítanotok kell!"
Örökségük a jóistentől, glutty-glutty, grrrrrrrr…, phűűű. Na mindegy, a jóisten elbírja, ennél nagyobb marhákat is elviselt és túlélt már ő, nézzük inkább ezt a gyarapítást. Ezt a folyamatot nem látom én, nagyon nem. Nem úgy általában nem látom, hanem konkrétan. Ez egy fontos kitétel, mert mifelénk az érvelés egyik csapásiránya úgy néz ki, hogy megnevezik, miszerint itt-és-itt általában működik (példák tucatjai hozhatóak, ha Svájcban működik a közvetlen demokrácia, akkor nálunk miért is ne lehessen a vizitdíjról népszavazni, ha Amerikában fel van lobogózva minden, akkor nálunk miért is ne hasonlóan, etc.), tehát helyes az, ha mi is valami hasonlót csinálunk. Vagy legalábbis valami látszatra hasonlót. A hopik esőtánca például működött. Nem úgy, hogy megeredt tőle az eső, hanem úgy, hogy a szertartás erősítette a csoporttudatot, az összetartozást és többleterőt adott a közösségnek ahhoz, hogy a munkás hétköznapokban szorgosan dolgozva, finesszel, leleménnyel mégiscsak kihozzanak valamit abból a rettenetes, sivatagos földből, ami nekik jutott. Közülünk sokan úgy gondolják, hogy a tánc bőven elég, a többi szóra sem érdemes, majd csak gyarapodik az a kurva örökség valahogyan, ha meg mégsem, akkor ráiszunk és táncolunk tovább.
Még valami olyasmit is kiszólt a pálinka Kövérből, hogy:
Tamási Áron szavait idézve beszélt arról is, hogy szüleink és az ő szüleik révén olyan szeretetet kaptunk, amin keresztül átadták azt az "örökséget, tudást, amivel az életben boldogulni lehet, amivel sikeresnek lehet lenni".
Nem mennék bele abba, hogy hogyan szerethették, milyen szeretet kaphatott ez a mostani hatalom gyerekkorában, még az is lehet, hogy kaptak és valami más miatt váltak ennyire aljasokká, nézzünk inkább ezt a tudást, amivel az életben boldogulni lehet. Itt kéne egy picit letenni azt a pálinkáspoharat, és legalább egy fél másnapra kijózanodni, látni, hogy ez mennyire nincsen így, és eldönteni, hogy szembe merünk-e nézni ezzel a ténnyel józanon, vagy jöhet az újabb butélia ötvenfokos.
Az én szüleim szüleinek a tudása ugyan márványból volt csiszolva, de a fél zsebükben elfért. Rém egyszerű tudás volt, olyan tíz kilométeres akciórádiusszal, ugyanis akkoriban az én nagyszüleimnek körülbelül ennyi volt a világ. Ezzel, az ezen belüli változókkal kellett megtanulni kalkulálni. Persze időnként a férfiakból el-elvittek néhány tucatot ezen a képzeletbeli határon túlra is, leginkább meghalni, vagy azért, hogy aki mégis visszatért tudjon mit mesélni unalmas téli estéken a fonóban. De a lényeg, hogy az érdemi tudás tényleg erre a pár tucat négyzetkilométerre korlátozódott, és azon belül is viszonylag szűk spektrumra koncentrált. „Így fogod a kapát, úgy csapsz oda a gaznak, pofádat befogod, délre már menni fog, meglásd.” És délre már ment is. Hétéves korára úgy nagyjából már tudta is a gyerek azt, amit a szülejétől megtanulni szükséges volt, legkésőbb 14 éves korára pedig már be is fejeződött az örökség átadása, ekkor már önállóan és nyilvánosan is berúghatott a fiúgyermek, hogy a boldogságról is ejtsünk némi szót a végén. Egyszerű kor, egyszerű emberek, egyszerű, könnyen átadható tudás, akkor az lett volna a csoda, ha nem működik.
A szüleim generációjának sem volt sokkal több tudásra szüksége a boldoguláshoz, de ebben sajnos nagy szerepe volt a szocializmus nevű berúgásunknak is, amelyik azzal operált, hogy a „boldogulás” nevű fogalom definiálását magához vonta. Ott már egy picivel többet kellett tudni, például szükségessé vált az írni-olvasni és számolni tudás valamiféle igen alapszintű elsajátítása is, hiszen a kapálással ellentétben a traktorbolzni-esztergálás már megkövetelte ezt. De annyira nagyon azért nem, olyan 16-17 éves korra már zsebben is volt az összes szükséges bölcsesség, ami ahhoz kellett, hogy az emberke beálljon élete elején az esztergapad mellé és onnantól kezdve némi megszorítással ugyan, de biztosnak tűnjön számára az a bizonyos „boldogulás”. Proli megkapta a kiutalt panelt és tán még a telefonkiutalás is utoléri, ha nem basz bé valami rendszerváltás nevű izé. Amivel aztán ahogyan az várható is volt sem a szüleim sem a nagyszüleim kezdeni mit nem igazán tudott. Ergo: pusztán csak az örökségemre hagyatkozva én sem.
Egy aprócska kijózanodási pillanat volt, rövid lucidum intervallum a sok huszadik századi elmebaj után, melynek során ha picit is odafigyelünk leginkább arra kellett volna rájönnünk, hogy nincs tudás, amit továbbvihetnénk, gyarapítás céljából kifolyólag. A tíz kilométeres akciórádiuszos tudások ideje lejárt, sajnos amíg minálunk a kapálás know-howját adták át délre a csemetének, két pofonnal alátámasztva addig a világ boldogabb szegleteiben már John Deere munkagépekkel kapáltak. A nagyszüleim annyira nem tudtak semmit segíteni, úgymond tudást átadni a szüleimnek, hogy még csak a problémáik megértése sem sikerült, és ugyanez a reláció igaz rám és a szüleimre is. Egészen egyszerűen az ő tudásuk, amit a szüleiktől kaptak teljesen alkalmatlan volt arra, hogy ezt a kijózanodás pillanatában megismert bonyolult és összetett világot megértsék. Rá is ittak gyorsan, ahogyan azt Pálinka László házelnök is teszi, bár kérdéses, hogy nála tényleg volt-e lucidum intervallum.
Szóval az én személyes és nem csak személyes élettapasztalatom szerint számunkra nem nagyon volt olyan tudás, amit örökségként megkaptunk volna és valóban segítene bennünket abban, hogy a mai világban boldoguljunk, netán tán még sikeresek is legyünk. Családi örökség híján pedig nekünk magunknak kellett odaállnunk, hogy mégiscsak összecsipegessünk valamiféle tudást, felépítsünk egy egységesnek tűnő egészet, ami egyrészt segít nekünk abban a bizonyos boldogulásban, másrészt pedig lesz valami, amit mi tovább tudunk passzolni a mi örököseinknek.
Keserves egy munka ez.
Mint ha egy szekeret építene át az ember haladtában egy középkategóriás Opellá úgy, hogy a mellette elsuhanó verdákról futtában veszi le a mintát: kábé ilyen kéne legyen, munkára! Értem én, hogy eleink vicces rucikban parádéztak, halásztak-vadásztak, majd a nap végén nyílt lángon, bográcsban lebbencset főztek, pálinkától jól lerészegedtek, majd énekeltek-táncoltak, amit nevezünk ma kulturális hagyományoknak, de mi a baszást kezdjek én ezzel ma? Hol vannak a hagyomány őrzői mellett azok, akik a hagyományból merítve létrehoznak ma valamit, ami ma, most, itt segít engem abban, hogy boldoguljak-sikeresedjek? Hol van az a bizonyos gyarapítás? Ki mutatja meg, hogy a nagymagyarország-matrica viselésétől, a huszársorfaltól, a cifraszűrtől, a csűrdöngölőstől hogyan vezet el az út valami ma is használható bármihez? Pálinkamester úr, az alkoholizmust én tényleg megkaptam családi tradícióként, azt már nem kéne annyira forszérozni, ideje lenne már valami egyébről is szót ejteni. Levetkőzni ezt a huszárfixációt és inkább olyan helyekre elmenni, olyan dolgokra ráirányítani a figyelmet, amelyek konkrétan, sőt, konkrétan, mégsőtebb: KONKRÉTAN a gyarapításról szólnak. Emberekhez, akik létrehoznak valamit, valami olyasmit, amire ez a csodálatosan bonyolult és összetett világ is azt mondja, hogy no, ez már tényleg valami és ott elmondani, ott öblögetni egyet a hagyományaink fontosságáról, ott, ahol látható is a gyarapítás. Nem lennének ilyen helyek? Kötve hiszem.
De nem, ez a mi két lábon járó notábilis cefrefokolónk erre teljességgel alkalmatlan, és érzésem szerint azért, mert ő is ahhoz a generációhoz tartozik, aki úgyszintén nem kapott örökül használható tudást valamint ahhoz is kellően korlátolt és ostoba volt, hogy örökség híján ő maga szerezzen meg valami alapszintűt, egy minimálprogramot, ami mégiscsak segítené őt abban, hogy a mai, bonyolult és satöbbi világban boldoguljon és satöbbi. Nem érti a világot, nem is igazán tud benne eligazodni, ezért frusztrált, ideges, valamint permanensen igyekszik egy olyan, rég volt, talán igaz sem volt világba visszamenekülni, amiről azt gondolja, hogy kellően egyszerű ahhoz, hogy legalább azt megértse. Tény, hogy ebben az igyekezetében valóban komoly segítség a pálinka.
Viszont az is tény, hogy ide nem szeretné őt mindenki követni. Vannak, akik le szeretnék végre tenni a poharat, vagy már le is tették, és nem bánnák, ha túl lennénk már ezen a másnapon. Levakartuk az autóról a nagymagyarország-matricát, fájdalmasan szembesültünk azzal, hogy a régmúltunkból ma egy az egybe’ képtelenek vagyunk megélni, tudásunk sem a boldoguláshoz, sem a sikerességhez nem elég, fejfájásunkra benyeltünk egy levél aszpirint és kezdenénk már végre magunkkal valamit. Boldogulás, sikeresség, ilyemsik. Ja, és a kölkeink is egyre türelmetlenebbül kacsintgatnak az ő örökségük felé.
Huszársegg alatt puhított sompálinka jó lesz, gyermek? Csak hogy legyen valami haladás is.
