Nem, nem a hazai progresszióvitához szeretnék hozzászólni, hogy is mondjam csak finoman, hogy ne bántsak meg senkit, ahhoz nekem valahogyan nem sikerülődött csatlakoznom, sem a scheiringgábori, sem a lendvaiferenci értelemben vetthez, ismerjük el, hogy a hiba bennem van, elismertük, lépjünk tovább, továbbléptünk. Én csak azon morfondírozok picit, hogy mennyire statikusnak, mennyire egyszer és mindörökre adottnak szeretünk látni mindent. Tagadjuk a dialektikát, köpünk az ősök sírjára, köpünk a saját, keserves munkával dialektikus materializmusból megszerzett jeles osztályzatunkra (túrjon csak picit a kedves olvasó, ott lesz az a bizonyítvány a sublótfiókban, csak mostanság feljebb került a kutyabőr és eltakarja), tán még a Földet tartó teknősbéka négy lábát is odadűbeleznénk a semmi ágához, annyira kedveljük a moccanatlant.
A rossz az eleve és elrendelten rossz, a jó az eleve és elrendelten jó. És nem csak erkölcsi értelemben, sőt, most leginkább nem abban, antitézis erősséggel nem abban. Ha valaki valamiben jó egyből rágondoljuk, hogy azért jó, mert úgy született, és nevezénk ezt vele született tehetségnek. Holott ha jobban belegondolunk az az ünnepelt kiválóság egy más megközelítésben valójában a selejt. A szériagyártás selejtje.
A nyalangok messzi földön híres vadásznépek, köreikben pedig hat tehenes és három feleséges megbecsülésnek örvend az a vadász, aki a legtöbb settenkedő pengemadarat ejti el. Azt a jószágot levadászni roppant veszélyes kihívás, ugyanis a dzsungel összes lakója közül a settenkedő pengemadár, helyi nyelven: „ùnì mín” az egyedüli, amelyik a vadászatra offenzív stratégiával válaszol. Hihetetlenül csendesen tud lopakodni, még a lélegzetét is képes hosszú percekre visszatartani, hogy az orrlikaiból kiáramló levegő neszezése se árulja el a közeledtét. Becserkészi az átlagos vadászt, és huss!, egy sarkantyúsuhintással már át is vágta a nyaki ütőerét, ott vérzik el szerencsétlen percek alatt. Okule M’Benga szerencsés ember, mondogatják is dzsungelszerte, hogy a nagy U’bunga is vadásznak teremtette. M’benga egy genetikai félrecsúszás miatt a többi nyalangnál lényegesen több hallóidegvégződéssel született, de ráadásul még a tüdeje is félresikeredett a másolás során. Míg a legtöbb nyalangnál a szabványos négyliteres tüdőt sikerült reprodukálni, addig nála ez a szuszogószerv hétliteresre sikeredett. M’benga a gyíkszellentést is meghallja hét elefántcsapáson túlról, valamint ha egyszer teleszívta a tüdejét úgy az ötödik perc után kezd csak el a szája széle egy picit remegni. A settenkedő pengemadár valójában a presztízscsatába döglik bele, cserkészik egymást a vadásszal, és egészen egyszerűen hamarább megfullad a visszatartott lélegzettől, mint M’benga. Utóbbinak nincs is más dolga, mint a madárból elszálló utolsó sóhaj alapján lokalizálni a helyet és rövid törzsi rituálé után vállára vetnie az elejtett jószág méretes tetemét. Hat tehén és három feleség a jutalma.
M’benga, ha történetesen nem Nyalangia Demokratikus Köztársaságban (Isten éltesse Okule D’gonga Örökös Elnök Urat!) látja meg a napvilágot akár világhíres operaénekes is lehetne, de a nyalang nép utálja a teli tüdőből éteri tisztasággal kiénekelt hangokat, ők inkább a közepesen artikulálatlan fejhangú dünnyögést preferálják. Ebben utolérhetetlen a nyolc tehenes és négy feleséges Okule „Dzumm-Dzumm” H’arara, köszönhetően annak a genetkiai mutációnak, amelynek következtében farkastorokkal született, illetve csak részben, ez még nem lett volna elégséges, de szerencsére a kis Okule H’ararát az anyja egyszer fejre ejtette, amitől kiválóan alkalmas lett a hosszú, órákon át tartó monoton dünnyögésre. És mivel másra a fejre ejtéséből kifolyólag teljesen alkalmatlanná vált, érthető, hogy a dünnyögésben idővel akkora gyakorlatra tett szert, ami már egészen fiatal korában jogosulttá tette négy tehénre és két feleségre.
A szakirodalomból vett fenti példák is mind-mind azt igazolják, hogy az adottság, a vele született képesség csak szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy valaki valamivé váljék. Az, hogy a reprodukció üzemszerű termékei közül a defektesek, a selejtesek mivé futják ki magukat az leginkább a környezetük által határozódik meg. Idézet jön, költőtől, tudom, szokatlan, a kor szavának engedelmeskedve politikustól kéne idézni, de én renitens leszek, megint.
Aki alkot, visszafele nem tud lépni -
s ha már kinőtt minden ruhát,
meztelenül borzong a végtelen partján,
míg fölzárkózik mögé a világ.Szilágyi Domokos : Bartók Amerikában
A gond az, hogy nálunk előre se nagyon. Nem hagyjuk. Egyrészt. A másrészt kicsit később. Egészen egyszerűen képtelenek vagyunk folyamatokat látni, mi azt szeretnénk, ha nálunk úgy alkotnának, hogy kimaradna ez az előrefutó fázis. Nem fogadjuk el, hogy azok, akik a velük született rendellenesség miatt sokszor nem akarják vagy egyenesen képtelenek a szokványos válaszokat adni a szokványos kérdésekre azok lesznek, azok közül kerülnek ki azon alkotók, akik mögé idővel felzárkózik a világ. Akinek nálunk futhatnékja van annak ezt nem csak időben, hanem térben is meg kell futnia. Majd legfeljebb Amerikában zárkózik fel hozzá a világ, és mi utólag büszkék leszünk arra, akit elüldöztünk, és verjük a mellünket féltéglával, hogy mi vagyunk a világ legokosabb nációja.
És mindezt leginkább miért? Attól a jobbágyi félelemtől rettegve, hogy az előrefutók között szükségszerűen lesznek olyanok is, akik mögé – finoman szólva – nem igazán fog felzárkózni a világ. Inkább ne futkározzon senki semerre, mert akár baj is lehet belőle. Közben pedig a világ elgaloppol mellettünk. De sebaj, mi erre azt mondjuk, hogy ez a maradásunk, ez a fundámentomba való görcsös kapaszkodásunk érték! Én nem tudom, hogy a világ előre futása érték-e, nem merném azt állítani, hogy a progresszió az valamiféle vitán felüli dolog lenne, csak azt látom, hogy a kérdést nem igazán mi fogjuk eldönteni, tán még a befolyásunk a dolgokra is hibahatáron belüli, így maradunk mi a duzzogó kisfiú, aki mellett elrohannak a többiek. Marad nekünk a truccolás és az ácsingózás a többiek játékára.
Lássuk a másrészt is. Annak, hogy nem hagyjuk előrefutni azokat, akik erre definiáltan késztetést éreznének az egyik következménye, hogy nem nagyon vannak minták sem, amelyeket követni tudnánk. Pár évvel ezelőtt láttam egy roppant szomorú videót. Egy kellően szélsőjobboldali rendezvényen egy kellően szélsőjobboldalinak kinéző férfi szinte sírva pofozta saját magát, beleordítva a kamerába az ő óriási fájdalmát: nem lehetek magyar a saját hazámban! Elsőre viccesnek tűnt, de jobban belegondolva az egy borzasztóan szomorú videó volt. Ugyanis valójában arról szólt, hogy ez az ember szenved, szeretne megélni valamit, szeretne felzárkózni valami, valaki, valakik mögé, de nincs, amiből merítsen, nincsenek minták, nem bír magának megélhető célokat találni.
Nincs a nemzetünknek identitása. Nem tud miből meríteni, nem tud mihez nyúlni, ha a saját céljait el szeretné gondolni. Nincs semmi, amit internalizálni tudna, amiből számára is evidens, értelmes cselekvések következnének, következhetnének. Marad a puszta vágy és a fejnek az enkezű verése.
Régebben sokat furcsálkodtam azon, hogy egy amerikai kisgyerek nem nagyon tud felnőni úgy, hogy közben ne szerezzen legalább féltucat oklevelet, kupát, trófeát, bármit olyan, számomra viccesnek tűnő versenyeken, mint (fiktív példa) a „ki az iskola legjobb papírrepülő-hajtogatója?”. Nem értettem, hogy egy ennyire világhatalom ország mit hülyéskedik ilyesmivel, úgy gondoltam, hogy ezzel magát a verseny szellemét teszi nevetségessé, holott jobban belegondolva éppen ellenkezőleg. Igyekszik minden úton-módon megteremteni annak a lehetőségét, hogy a legtöbb emberke megtalálhassa azt az utat, amelynek során a maga selejtességét a lehető legjobban a saját, és ezzel mintegy az ország előnyére is bírja fordítani. Mert lehet, hogy ő nem annyira selejt, nem tér el olyan érdemi mértékben a szériagyártás szabványaitól, hogy az elegendő legyen a komolyabb előreszaladáshoz, de könnyen előfordulhat, hogy van egy olyan pici kis különlegessége, ami alkalmassá teszi őt arra, hogy egy környezeti kihívásnak a többieknél jobban, a siker nagyobb reményében megfeleljen.
Egy kis sikert mindenki szeretne. Ettől lesz kedvünk az élethez, ennek a hiányában kezdjük el magunkat elkeseredetten pofozni. Ha vannak minták, mert csináltak azok, akiknek megengedtük, hogy előrefussanak, akkor bőven van mihez felzárkózni, ki-ki tud olyant találni, ami a saját, idejekorán felismert adottságainak megfelel. Fel tud építeni egy olyan „én”-t, amelyik lehetőleg több szerepből tevődik össze. Olyan szerepekből, amelyekben az illető jó, és azért jó, mert még idejekorán sikerrel azonosította magában azokat a tulajdonságokat, amelyek alkalmassá teszik a szerep eljátszására. És ha van néhány olyan szerepünk, amelyik jutalmaz minket, akkor alkalomadtán sokkal könnyebben elviseljük azt, ha egy másik, esetleg kényszerűségből játszott szerep pillanatnyilag történetesen nem ad túl sok örömet, vagy éppen hogy büntet. Ha mostanság teszem fel nehézségeim vannak a munkahelyemen, tehát az a szerepem, amelyikben úgy tekintek magamra, hogy én egy jó dolgozó, jó munkatárs vagyok nem ad jutalmat nem omlok össze, hiszen hazaérve jutalmaz az a szerep, amelyik szerint én egy jó családapa, jó szülő vagyok. Vagy az, hogy a gombászegylet megbecsült, szeretett, elismert tagja vagyok. Most egy kicsit szar a munkahelyen, de vállat vonok, mert jön a hétvége és megyek a családommal piruló galócát szedni.
Tán még akkor se kell pofoznom magam, ha azt látom, hogy az országomnak, a nemzetemnek, vagy annak a csoportnak, amelyiket én ezekkel mintegy azonosítom, nem a legjobban megy. Viszont ha más nincs, ha nincs mihez forduljak, mihez meneküljek, akkor marad az önkoki és az önsaller. És annak az elkeseredett kutatása, hogy ki lehet mindezekért a hibás. Ehhez pedig nagyon hamar kapok útmutatást olyanoktól, akiknek történetesen éppen pont kapóra jönne az én elkeseredésem. Viccesnek tűnik ez az önpofozás, de inkább szomorú ez, nagyon szomorú.
A félelmeink miatt, a változástól, a bármilyen változástól való rettegésünk miatt sikeresen el is pusztítjuk a lehetőségét is a változásnak. Maradjon minden pontosan ugyanúgy, ahogyan eddig is volt. Nincs előreszaladás, nincs átjárás, nincs változás. Nincs meg az a folyamat, amiről a szakdolgozatomban is említést tettem, mely szerint atyáink háborúztak azért, hogy mi kereskedhessünk, és mi azért kereskedünk, hogy a mi gyerekeink tudományokkal és művészetekkel foglalkozhassanak. Ez lenne az én progresszióm. De nincs. Mert nem teremtjük meg a feltételeit, nem engedjük, sőt, tűzzel-vassal harcolunk ellene. Mi. Amivel, tehát ezzel, hogy „mi” elég sokan egyet szoktak érteni velem. Olyannal viszont még soha nem találkoztam, aki azt is el merné gondolni, hogy „én”. Olyan nincs, mindig más, mindig a másik! Az önismeret, önmagunk emberi mivoltából adódó teljesen emberi korlátainak a felismerése és azok egy kutyakemény, tudatos munkában való leépítgetése vagy legalább tágítgatása szóba se jöhet, hiszen mi javítandó lehet egy tökéletesen? Mi eleve jók vagyunk, annak teremtettünk, a másik pedig rossz, mert ő pedig rossznak teremtetett. Változás nincs, mert a változás elképzelhetetlen. A teknősbékának pedig lassan elzsibbad a lába.
