A Madách színházban látható Én, József Attila című operettet a jegy.hu:
http://www.jegy.hu/programs/33396/EN_JOZSEF_ATTILA.html
nagyon szépen harangozza be:
"A rendező Szirtes Tamás és a színészként már méltán elismert társrendező Szente Vajk, valamint a tehetséges fiatal szerzők Vizy Márton és Tóth Dávid Ágoston, József Attila életének meghatározó pillanatait varázsolják színpadra" stb.
A varázsolják, az stimmel. Csak éppen nem színpadra, hanem el. A felismerhetetlenségig. Az ember nézi, nézi és nem érti: kik ezek a figurák ebben az egyébként ismerős történetben? Ki ez a fehér inges, jól szituált fiatalember a vasalt nadrágjában, akinek olyan szorgosan véxavaznak a többiek? És kik ezek a többiek? És mit csinálnak? Eljátsszák valaki másoknak az életét? Mert hát a saját, láthatóan polgári-értelmiségi, társasági életükben ilyesmiket egészen biztosan nem csinálnának. Jól láthatóan nem is értik ám, hogyan keveredhetnek ilyen helyzetekbe (mármint azon kívül, hogy ezt írja elő nekik a szerző meg a rendező). Egyfajta kulcsmondatként a darabbéli Vágó Márta (amikor éppen nem akar lefeküdni a darabbéli József Attilával) azon kesereg, hogy "Milyen szakadék tátong a versek és az élet között!" (remélem, pontosan idézek).
Hát egy frászt.
Az egész koncepcióból éppen az az életérzés marad ki, hogy a világ nagy és ellenséges, benne a költő kicsi és magányos. Nagyon magányos, és kétségbeesetten vágyik valakire, aki kihúzza őt a pengék és fogaskerekek közül, hogy belékapaszkodhasson az ő tíz körmével. Ehelyett van némi évődő társalgás meg játékos kis rímelgetések, könnyed flört, amint ez jobb szalonokban dívik máig is. Aztán, amikor el kell válni, akkor bemutatjuk, hogy tudunk mi kapaszkodósat is játszani: ez az ennek érzékeltetésére alkalmas pillanat. Nem, a darabbéli J.A. nem fél semmitől és nem fél senkitől: nyugodt és magabiztos, mindenkit le akar játszani a pályáról (kiváltképpen Illyést). Azt, hogy "Pubertáskori zavarok eredményeként többször öngyilkosságot kíséreltem meg" pontosan olyan hangsúllyal mondja, mint én azt, hogy "Vasárnap rántott sajt volt ebédre. Előtte húslevest ettünk". Így történt, hát beszámol róla, de semmi köze hozzá. (Nem én főztem az ebédet.)
Azt, hogy József Attilában (is) mindvégig ott rejlett a gyermek, úgy érzékeltették, hogy időnként beküldtek a színpadra egy valódi kisgyereket (néma szerep), és megfogták egymás kezét, vagy mi. Ezzel az irtózatos közhellyel üzenték nekünk: "Tudjuk ám mi is, milyen fontos volt az ő gyermekkora, és mivel a darab többi részében ebből nem érződik semmi, úgyhogy itt van, nesztek!"
Az Attila szerelmei alcímű előadásban azt akarták a számba rágni, hogy a tőkéseké a hatalom. Hát ezt eddig is tudtuk. Azt viszont, hogy milyen hatalom Attila szerelmeié, még csak meg se próbálták elmagyarázni. No, hát Attila nem egy ilyen nyálas szájú lingyi-langyi volt, hanem (a sokat példálózott Adyval szólva) maga a tűz. Hát a lángolás, a hév valahogy kimaradt. Posta Victor megpróbálta, de egyedül küzdött a színpadon. Beleadott mindent, ami tőle telt, de a többiek tényleg csak véxavazók voltaxínészként mintha ott se lettek volna. Megoldották a házi feladatot, és kész. Muri Enikő is felmondta a leckét, maga Muri Enikő azonban teljesen kimaradt belőle. Sajnos, a hangja nem pótolhatja a játékot, színészileg pedig rettentő sokat kell még tanulnia. Nagyon rutintalan — vagy a tehetség is hiányzik? Valahogy nem látszott, hogy akár Márta, akár Attila szerelmes lenne. Pestiesen szólva: ez sem jött át — mint két fadarab, úgy álltak egymással szemben.
Azért csak első félidő, mert én bizony a szünetben eljöttem. Gondolkodtam rajta, hogy sikoltozzak-e közben egy kicsit, de aztán úgy gondoltam, hogy ennyit nem ér meg a dolog. Ráadásul a szünet előtt az utolsó előtti szám a Nagyon fáj volt, és az nekem határozottan és egyértelműen tetszett. (Egyedül az egész felvonásban, de hát akkor is...
A darabbéli J.A. két világban él: a polgári szalonokéban-kávéházakéban és a szervezett munkásokéban. A kávéházakban polgárként viselkedik, amikor pedig a munkások gyanakodva szemlélgetik nem éppen odaillő ruházatát, hát tájékoztatja őket, hogy "Én is proletár vagyok. Költő." A munkások reakciója adekvát: Ja, hát Te írtad a Nincsen apámat? Akkor közénk tartozol! — és eközben nem röhög fel senki. Se a színpadon, se a nézőtéren. (Nekem a döbbenet okán nem sikerült: egész egyszerűen bennem szorult a levegő. Azóta is sajnálom.)
A polgárok-értelmiségiek: csupa egyéniség. Kiválóan elkapott figurák: csak egy-két gesztussal, egy-két mondattal felvázolva, de ahány, annyiféle. A munkások: az arctalan tömeg. Megkülönböztethetetlenek, és nagyon hangsúlyosan nagyon munkások — ahogyan ezt az egyéniség értelmiségi az ő kicsiny íróasztalkája mellett elképzeli. Még kirándulni is overállban járnak, hogy még egységesebbek legyenek. Szívemből kívánom a rendezőnek és a kosztümtervezőnek, hogy menjenek el egyszer overállban kirándulni. Nem sokat: csak egy olyan tíz kilométert. Közben heverésszenek egy kicsit a fűben, meg énekelgessenek, szóval, próbálják meg jól érezni magukat... Aztán olvassanak egy keveset az ún. szervezett munkásokról, a dalárdákról és olvasókörökről — és próbálják meg magukat arctalannak és műveletlennek érezni.
Arra a "koreográfiára" amit a jobb sorsa érdemes tánckarnak végig kellett idétlenkednie, nem találok megfelelő szavakat. Időnként becsuktam a szemem, a kezembe temettem az arcom, és számoltam — némi önvédelem.
Tökéletesen kimarad a darabból József A. intellektusa: tanulmányairól annyit tudunk meg, hogy már az általános iskolát is egyfolytában kerülte, helyette csavargott. Az egyetemről pedig kicsapták, és azóta is csavarog. Tökéletesen érthetetlen marad, hogyan vehettek fel egy krónikus iskolakerülő proligyereket az egyetemre. Gőzünk sincs, mitől érthette meg, mitől képezhette le olyan pontosan a társadalmat, a világot — már pedig meg kellett értenie, mert életben akart maradni benne. Az aztán végképp rejtély marad, hogyan helyezkedhetett el francia levelezőként vki, aki egész életében csak csavargott. Pardon, ez mégis kiderül: protekcióval. Elvégre Magyarországon ez kell az elhelyezkedéshez, és semmi más.
Hát ennek a darabnak az elfogadtatásához és színre állításához vajon mi kellett?
