Pár hónapja védte meg a doktoriját egy fiatal kollégánk. Nagyon jó munkát végzett, egészen biztos lehet benne, hogy az eredményét komoly folyóiratban publikálhatja. Nagyon, nagyon tehetséges matematikus és mellékesen a svájci egyetemi programozóbajnokságban is a legjobbak között volt. A védés után volt egy kis buli, a srác barátai eljöttek Svájcból, Németországból, Franciaországból. Sokat beszélgettünk az otthoni dolgokról. Kinek kinek az otthoni dolgairól. Ők ugyanis románok.
Románia sok tekintetben már megelőzte Magyarországot. Bukarest Európa informatikai outsourcing fővárosa. Egy fiatal, tehetséges gyerek megtalálhatná a számítását ott is, de a legtehetségesebb fiatalok elhagyják az országot. Európa és Amerika egyetemei tele vannak kiváló román diákokkal.
A román matematika nagyjai már a nyolcvanas-kilencvenes években elmentek Amerikába, pld. a nagy román operátoralgebrai iskola ma Kaliforniában van. Szinte minden évben "kitermelődik" egy utód. Abban a "sportágban" a világ élvonalában vannak a románok, csak persze egyikük sem él már odahaza.
Idő kérdése, hogy mikor fognak elindulni a magyar fiatalok tízezrei külföldre. A folyamat már elkezdődött, és én nem hiszem, hogy visszafordítható. Gondolkozzunk egy huszonéves tehetséges magyar fiatal fejével. Milyen életre számíthat Magyarországon? Milyen karrierkilátásai vannak, milyen lehetőségei, mit gondolhat arról, hogyan fog élni tíz, húsz, harminc év múlva? Hogy itt élned, halnod kell? Hogy ne az nézd, mit adhat neked Taktaharkány, hanem azt, hogy te mit adhatsz Taktaharkánynak? Hogy csak le kell merülni, és azt a harminc évet fél seggen is ki lehet bekkelni?
És mi van, ha valaki egyszerűen nem akarja ez végigcsinálni? A nemoligarchák árnyékában, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kicsiny csavarjaként, ha éppen nem rokona Orbán Viktor fodrászának? Ezt az országot még mindig Móricz Zsigmond írja. Egy tehetséges magyar fiatal ma jó eséllyel elkallódik, megkeseredik, beleszürkül a középszerűségbe. Szomorú élete lesz. Ez ilyen egyszerű. Vereségre van ítélve, talán egy szánalmas kis döntetlenre.
Pedig győzhet is. A "centrális erőtér" sugara uszkve háromszáz kilométer. Ennyi a torkosmatildok, bayerzsoltok, MTI-k, HírTV-k hatótávolsága. Azon a körön túl a liberális-konzervatív-baller-jobber háborúnk kis színes a délutáni hírekben, vagy még az se.
Tudom, azok a tehetséges román fiatalok egy élhetetlenebb országot hagynak ott, de azért nem egy sokkal élhetetlenebbet. Teletehetik Horthy szobrokkal a Belvárost, tőlem akár büdös kis zsidónak is nevezhetnek, ha éppen Los Angelesben, Zürichben vagy Aucklandban ülök egy számítógép előtt. Hobbiból ott is őrjönghetünk a matolcsyn, futkoshat a hideg a hátunkon, amikor valamelyik agykoponya nélküli jobbikos gibbonból előtör a solymosiesztervére. Időnként hazajöhetünk, megnézhetjük Udvarost és Alföldit abban a Heiner Müller darabban, elmehetünk a régi helyekre, és fájhat, amikor a terminál várójában utoljára felhívjuk apánkat. De aztán este a Skype-on megbeszéljük vele az orbánviktort. Lemegyünk a brüsszeli, londoni, lausanne-i sörözőbe, belenézünk a poharunkba, és akkor nem lesz teljesen jó, mert teljesen jó már sohasem lehet, de valamennyire jó azért mégis. Erre gondolhatnak. Én nem tudok erről semmit mondani, én ehhez már túl öreg vagyok, az én életem egyszerre túlságosan is egyszerű és túlságosan is bonyolult ehhez, nem én vagyok az a huszonéves gyerek, aki döntés előtt áll. Én csak tiszteletben fogom tartani a döntését.
