Az elveket számon kérni jó dolog. Csak nem úgy, ahogyan azt mifelénk elképzelik. Mondanám, hogy mifelénk az a szokványos, miszerint a másikon a saját elveinket kérjük számon, azért orrolunk rá, amiért nem a mi értékrendünk szerint cselekszik, de még ez is csak valamiféle igen erős túlzás, látszat, ami mögötte van az talán még ennél is izébb. A súlyos rögvalót olyankor tapasztalja meg az ember, amikor közvetíteni próbál két, egymással vitában álló fél között. Nem a világ sorsáról vitáznak, hanem pimf, egyszerű, hétköznapi dolgokról, és egy kívülálló nagyon jól látja, hogy annak a vitának viszonylag könnyedén lenne feloldása, de ennek ellenére iszonyúan nehéz haladni, mert már az alapvetés is ez ellen hat.
Iszonyú nehéz addig eljutni, hogy a felek legalább magukban tisztázzák, hogy mit is szeretnének. Mi lenne az, ami számukra elfogadható megoldást jelentene, és ha arra a másik felet is rá lehetne beszélni, akkor vége is lenne a konfliktusnak, kézfogás, halk zene, stáblista, majd a felirat: VÉGE. Az erős maszkulin attitűdjeink miatt mifelénk egy win-win szituáció szinte fogalmilag elképzelhetetlen, hiszen ahhoz szükségszerűen mindkét félnek engednie kellene, az pedig a mácsó normák szerint a gyengeség jele, a gyengéket pedig elfogyasztják vacsorára, tehát erősnek kell mutatkozni, bármi áron. Nálunk egy konfliktus forgatókönyve csak úgy állítható össze, hogy a végén az egyik fél totális diadalt arat, a másik pedig el van pusztítva. Egyszer, de akkor nagyon. Agyagba van döngölve.
Nem, kedves olvasó, még mindig nem a politikáról, a közügyeinkről beszélek, ezek még mindig az általam megtapasztalt hétköznapi attitűdök. Napi, sokszor pitiáner konfliktusok. Például X szereplőt némi kis igazságtalanság, méltánytalanság érte Y szereplő részéről. Nincs azon mit csodálkozni, hogy Y ezért alapból meggyűlöli X-et, hiszen mélyen emberi tulajdonság az, hogy dühöt és haragot érzünk azok iránt, akiket bántottunk. Az is érthető, ha X mérges lesz, ki a fene ne lenne mérges, ha méltánytalanság érte, mondom, mindez érthető, ami viszont nehezen befogadható, az mindezeknek a mértéke. X-et halálosan feldühíti már maga a puszta tény is, hogy őt, az ő szentnek és sérthetetlennek gondolt személyét egyáltalán érheti igazságtalanság. Nem, nem az zavarja, hogy a világban létezik az igazságtalanság, hanem hogy őt is elérheti. Így akár órák is el tudnak menni azzal, amíg a közvetíteni próbáló ember meggyőzi őt arról, hogy van ilyen, ez az élet normális része, bárkivel előfordulhat és inkább azon töprengjünk, hogy hogyan lehetne ezt a sajnálatosan megtörténtet megreparálni. Nem, az nem megoldás, hogy pusztuljon el a Föld. Nem, az sem lehetséges, hogy meg nem történtté tegyük az egészet. Nem, az igazságtalanság okozóját sem tudjuk kivégezni, és még az is vitatható, hogy megérdemelné-e. Közben Y-t is meg kéne tudni puhítani, hogy bármennyire is gyűlöli X-et, de most tényleg az van, hogy méltánytalan volt vele. X-et egy igazságtalanság érte, és erről bizony ő tehet. Nem, ő nem szarember, nem rosszaságból volt méltánytalan, hanem hibázott. Igen, ilyesmi bárkivel előfordulhat, és aki ezt beismeri, majd kezelni próbálja attól nem lesz még egy legyőzött utolsó szar, egy csicska, ahogyan azt a mácsó észjárás mondatná velünk.
A konfliktust sokszor azért nem lehet feloldani, mert vagy egyik, vagy mindkét fél annyira beleáll a saját sértettségébe, hogy még csak addig se lehet eljutni, hogy a „mit szeretnél?” kérdésre adjon egy ésszerű feleletet. A toporzékolást, mint álláspontot úgy különösebben nem lehet képviselni, és két toporzékolás között közvetítsen a Fletó. Nem az, hanem az a másik, az igazi. Na, ilyen embereknek, ilyen attitűdökkel sűrűn átitatott társadalomnak játszik a politikai elit. Csoda, hogy olyan a nóta, amilyen? A kisember pont azt hallja vissza, amit hallani szeretne.
Közben pedig nem veszi észre, hogy erre rámegy a szabadsága. A kis ember kis szabadsága. Az ugyanis egy nagyon furcsa műfaj, még a szexnél is furcsább, mert azt azért némi megszorítással ugyan, de lehet egyénileg is művelni. A szabadságot nem, és azért nem, mert túl sokan vagyunk. Minden egyes rohadt négyzetkilométeren ücsörgünk átlag 108-an. Tessék utánaszámolni: egy három perces séta alatt átlag legalább öt másik emberbe botlunk. Mongóliában, Grönlandon még talán elképzelhető a szabadság individualista formája, de nálunk nem.
Mifelénk a kisember kis szabadsága csak úgy képzelhető el, ha van, ha szükségszerűen létezik a másik kisember kis szabadsága is. Az pedig csak akkor létezik, ha a kisember elismeri azt létezőnek. Mondhatni: a kisembernek pont akkora szabadsága van, mint amekkorát a másik kisember részére kiutalni gondol. Ha kábé semekkorát, akkor neki is pont akkora lesz, welcome to Hungary, kedves utazó, a reményt a határon leadni szíveskedjenek!
A kisember kis szabadsága mellett mindig jelen van a nagyember szabadsága is. Annak pedig, tetszik, nemtetszik mindenképp van egy lázárjánosi értelmezése is. Akinek nincs semmije, annak a szabadsága is annyit ér. Akinek pedig bőven van, az meg tudja venni magának. Szabadságában áll a szívének kedves életmód szerint élni. Szórakozni, olyan színházba járni, amilyenbe akar, olyan zenét hallgatni, amilyent akar, azt mondani, amit akar, neki vigyázzba fog állni az a rendőr, amelyik a kisembert földhöz csapja, ha olyanja van. Ha bárkivel konfliktusa lenne, akkor szabadon dönthet: szarrá pereli, vagy szarrá vereti. Ha valami kell neki, akkor elveszi, az ügyvédek meg majd elrendezik, oszt jónapot. Ez a kisember számára nem járható út, őt legfeljebb be lehet azzal csapni, hogy csihadj, felejtsd el a te kis szabadságaidat, inkább gondolj erősen arra, hogy belőled is lehet nagyember és akkor majd neked is lesz ugyanekkora szabadságod, mint nekünk, nagyoknak. Csak addig még egy kicsit.
A kisembernek attól lesz, lehet szabadsága, ha belátja, hogy ez egy társas műfaj. A kisembernek pontosan akkora szabadsága lesz, amekkorát ő a másik kisember számára megenged. És itt, ennek a megengedésnek a kapcsán jönnének elő azok a bizonyos elvek. Amelyek azért vannak, hogy számon lehessen kérni őket, de nem úgy. Nem mindig a másikon és mindig a saját elveimet, hanem legelőször is magamon, és azokat, amelyekről én azt mondom, hogy számomra fontosak. Ha én azt mondom, hogy számomra fontos a szabadság, az elsősorban és leginkább engem kötelez.
Elfogadom azt, hogy a számomra nagyon nem rokonszenves embernek is van szabadsága.
Elfogadom azt, hogy másnak is van szabadsága, és akkor is elfogadom, ha azzal, amit a másik a szabadságából eredeztethetően tenni szeretne számomra nem kifejezetten rokonszenves.
Elfogadom azt, hogy a másik akkor is élhet a szabadságával, ha én úgy látom, hogy azzal ártana saját magának. Ha a szabadságával való élés szerintem neki a kárára lenne.
Elfogadom, hogy a másik kisember szinte törvényszerűen csak úgy tud élni a szabadságával, hogy az engem valamilyen mértékben zavar. Mongóliában, Grönlandon esetleg nem, de itt igen. Ilyen-olyan mértékben. Még az is lehet, hogy egyenesen sért azzal, ahogyan a szabadságával él.
Elfogadom azt, hogy a kisemberek szabadsággal való élése csak akkor működik jól, ha a mikéntekről lehet alkudozni. Például a sértés mértékéről: elfogadom azt, hogy nem minden dolog méltánytalan igazságtalanság, ami engem ér egy másik kisember irányából, aki semmi mást nem csinál, csak hozzám hasonlóan él a szabadságával.
Elfogadom azt, hogy a kisemberek egymással ezeket az alkudozásokat érdemben csak ügyesen strukturáltan tudják lebonyolítani. Ez lenne a politika egyik funkciója. A politikusok lennének a kisemberek mediátorai, ők azok, akik jó érzékkel leveszik, megértik azt, amit mi szeretnénk, és ahol köztünk, kisemberek között érdekellentéteket látnak, ott megpróbálnak közvetíteni.
De hogy a fenébe működhetne mindez, ha a fentieket nem vagyok hajlandó elfogadni? Ha én úgy élek, úgy gondolkodok kicsiben is és nagyban is, ahogy a bevezetőben leírtam? Ha én hagyom dühöngeni a mácsó attitűdjeimet és még csak elképzelni sem tudok egy kölcsönös engedmények után létrejövő win-win szituációt? Ha a személyiségem durva megsértésének tekintek minden egyes olyan dolgot, ami megtörténik körülöttem, de nem fillérre pontosan úgy, ahogyan azt én jónak tartom? A politikus egy szerepet játszik, és ez a szerep olyan lesz, amilyent elvárnak tőle. Miért csodálkozunk, hogy a politikusaink olyanok, amilyenek, hiszen ők semmi mást nem tesznek, mint több-kevesebb tehetséggel gyűrik azt a szerepet, amit mi, kisemberek elvárunk tőlük? Tudom, erre azonnal jön a replika, hogy de nem is, én aztán nem ezt várom el tőlük, nehogy már! Ezt egyrészt én nem mindig hiszem el, az ilyen kijelentések mögött túl sokszor fedeztem már fel hogy is mondjam csak finoman, egy nem túl reflektált ént, egy nem kellően kritikusan átgondolt önjellemzést, önismeretet, másrészt pedig tetszik, nemtetszik el kell fogadnunk, hogy tömeg vagyunk. Ha ötszáz néző közül 450 azt várja el a fellépőtől, hogy magyarnótát énekeljen, akkor bátran rá lehet mondani arra a közönségre, hogy az bizony magyarnótát szeretne hallani. Ellenpróba: kiáll az előadó és belekezd egy operaáriába. Hiába találkozna ez az ötven ember tetszésével, a 450 úgyis szét fogja fütyülni, és addig emberkedik, amíg megkapja a maga magyarnótáját.
Erre pedig hiába duzzog be az az ötven ember, hiába von le bugyuta következtetéseket (ezek azért akarnak magyarnótát, mert idióták, droidok, gondolkodni nem képes csürhe, akiket megvezettek, stb.), ezzel sokra nem megy. Ha ő maga sem hajlandó elfogadni azt, hogy itt alkukat kell kötni, akkor ő maga is inkább a probléma, semmint a megoldás része lesz. De még az sem elég, ha eljutna oda a kisember, hogy egyáltalán elismerje az alkuk szükségességét. Szintén élettapasztalatom, hogy sok vita azon is el tud csúszni, ha a felek már nyitottak a megoldásra, de egészen egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy a céljukat, azt, amivel úgy állnának fel az asztaltól, hogy végső soron győztünk, mind a ketten a győztünk, tehát hogy azt, amit el szeretnének érni kellően vitaképes módon megfogalmazzák. Majd miután megfogalmazták érvelni is tudjanak mellette. Ez megint nem egy egyedülbaszós műfaj, érvelni csak az tud, aki képes arra is, hogy a másik érveit is meghallja, azokat érdemben átgondolja és a saját érveivel összevesse. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy ez valami akkora varászlat lenne, hosszú évek óta látom a saját szememmel, hogy egészen kis gyerekeknek is átadható a módszer. És működik. Kicsiben. Láttam.
A szabadság eszméje egy szép dolog. Ha valakinek az elvei közé beficcent a szabadság szeretete is, az úgyszintén egy szép dolog. De igazán szép akkor lesz, ha belátja, hogy ezeket az elveket bizony rajta számon is lehet kérni, és ezen megdöbbenve végez egy aprócska revíziót: vajon tényleg annyira fontos nekem ez az izé, hogy miatta bevállaljam a számonkérhetőséget is? Ha a válasz igen, akkor ezzel egy csomó feladatot is kijelölt saját magának. Hozzálátni valamiféle önépítéshez, önfejlesztéshez, valami olyasmire gondolok, mint amit a hazai, magukat konzervatívnak elgondolni szándékozó fiatalok és kevésbé fiatalok tettek, mínusz Oakeshott. Ennek lenne értelme, mert itt mindenki talál konkrét, személyre szóló feladatokat is. Például elolvasni néhány könyvet. Sokat-sokat teázni és merengeni a sárga páragőzben. Időnként összeülni más merengőkkel és átbeszélni, hogy ki mire jutott. Keresni azokat a módszereket, amelyek segítségével bölcsebben, célravezetőbben lehetne a másikat meggyőzni arról, hogy a sok gondolás, a sok legitim gondolás közül miért lenne a mi gondolásunk a jobb.
Amíg a közönség, amíg a kisemberek nem kényszerítik rá a politikusokat, hogy egy másmilyen szerepet játszanak, addig mi a rossebért reménykedünk abban, hogy hátha mégis, hátha maguktól? Miért tennék? Hogy kifütyültessék magukat? Azért annyira ők sem hülyék. Pláne, hogy ők valahol titokban, a lelkük mélyén arra gondolnak, hogy belőlük a szerepjátszás jutalmaként nagyember lehet. Nagy-nagy szabadsággal. És ezt még csak annyira elítélni se lehet, illetve ha lehet is, minek. Tessünk rákényszeríteni őket, hogy egy másmilyen, a céljainknak megfelelőbb szerepet játszanak, de ehhez nem spórolható meg az az aprómunka, amelynek során mi, saját magunkat is alkalmassá tesszük ahhoz, hogy a megfelelő szerepfelfogást elfogadjuk és befogadjuk. Évtizedes munka, de én nem nagyon látok más esélyt.
