Fogalmam sincs min múlhat ez a fajta kíváncsiság, így azt se nagyon tudnám megmondani, hogy nekem mitől lett ilyenem, de tény, hogy volt, van és bízzunk benne, hogy lesz is. Egészen apró gyerekkorom óta sűrűn kerültem pofozásközeli helyzetbe azért, mert valaminek nagyon meg akartam érteni a működését. Sorstársaim tanúsíthatják, szétszedni valamit igen könnyű, összerakni viszont már többnyire erőn felüli kihívás, pláne, ha az ember tízéves kistücsök. Nem mellékesen ez még a felnőtteknek sem mindig megy, emlékszem egyszer nagyon régen elvittem egy hibás autórádiót egy Elektro Bontovics nevű szervizbe, ahol a kor szokásaihoz igazodva szétszedték és hetekig ültek rajta. Sokadik érdeklődésemre is halogató választ adtak, amitől bennem felment a pumpa és megkértem őket, hogy dobják bele egy dobozba, úgy ahogyan van, mert elviszem tőlük. Ugyan, hová, vontak vállat cinikusan, mire én elmondhattam a napok óta dédelgetett gyermeteg kis poénomat: -Úgy hallottam, hogy ebben a városban van egy másik szerviz, az Elektro Összerakovics, megpróbálkoznék velük is, hátha.
Többnyire a bonyolult dolgoknak is megérthető a működése. Régen, még a gugli előtti időkben nagy kedvencem volt a http://howstuffworks.com Ennek az oldalnak a segítségével próbálgattam meg a kölkeimnek elmagyarázni, hogy hogyan működik például a belsőégésű motor. Egyszerű szövegek, szükség esetén egyszerű, érthető animáció, pont arra elég, hogy az ember az alapokkal tisztába jöjjön, aztán ha bővebben érdekli, kattintson. Nehezen tudtam feldolgozni, hogy a kölkeimet mindez a legkevésbé sem érdekelte, belőlük valamiért hiányzott az a műszaki irányultságú megismerési vágy, ami engem annyi éven keresztül hozott kellemetlen és kínos helyzetekbe, felőlük aztán az van a motorháztető alatt, ami van, ha koboldok tekerik a pedálokat őket az sem izgatja, és mondhattam én bármit, ezen változtatni nem tudtam.
Ugyanez a helyzet a kevésbé műszaki dolgokkal is, például a politikai kommunikációval. Van, akit érdekel hogyan működik, van akit egyáltalán nem. A gyerekeimet ez speciel érdekli, a fene a gusztusukat, de az emberek többségét nem érdekli. Csak szóljon, az a lényeg, az, hogy mitől és miként le van sajnálva. Pedig időnként érdekes lehet a politikai kommunikáció gépházába is benézni, mint például most, amikor jött a hír, hogy Freedom House eléggé hátra sorolt minket azon a listán, amelyiken a sajtó szabad volta szerint rangsorolják a népeket. A hír lényege:
A "szabadból" a "részben szabad" kategóriába minősítette le a magyar sajtó állapotát a médiaszabadság globális helyzetét felmérő, 2011-re vonatkozó jelentésében a Freedom House (FH) washingtoni központú, független civil szervezet.
A FH rámutatott, hogy "az index történetében rendkívül szokatlan" Magyarország esete, amikor egy "régóta szabad ország" esetében két év alatt 13 pontos zuhanást mutattak ki. A civil szervezet szerint ez azt jelzi, hogy "a médiaszabadság még a látszólag jól megalapozott demokráciákban sem tekinthető magától értetődőnek".
Uppsssz. Hát, ez nem túl hízelgő. Mi ilyenkor a teendő? Pontosan az ellenkezőjét kell csinálni annak, mint ha a dolog a politikai kommunikátor számára előnyös lenne. Nézzük meg előbb, hogy mit tesz egy ravaszdi kommunikációs szakember akkor, ha a hír hízelgő. Legelső lépésként minősíteni kell a hírforrást. Valahogy így:
A Freedom House nemzetközi hírű, emberi jogokat védő és a demokrácia állapotát vizsgáló szervezet...
A független, nem kormányzati szervezetként működő amerikai Freedom House intézet...
Ismerős, ugye? Ha a kommunikátor számára előnyöset mondott, akkor úgy hivatkozik rá, hogy a méltán híres. Nemzetközi hírű. Ha szervezet, ha személy, mindegy. Ezzel szemben ha számára előnytelent mondott, akkor lesz belőle kedves ukrán hölgy, vagy ha intézmény, akkor:
Az amerikai érdekeltségű szervezetnek ezúttal sem sikerült...
Amerikai érdekeltségű szervezet. Aki esetleg most jött volna a Marsról annak elmondanám, hogy ez ma nálunk valami nagyon csúnyát jelent. A csúnya, gonosz amerika és az ő láncos kutyája, a Freedom House. Így megy ez. Ugyanez a szervezet ugyanezen politikai kommunikátor szerint öt évvel ezelőtt még független, nem kormányzati szervezetként működő, nemzetközi hírű, tehát tökig pozitívnak beállított valami volt, ma meg egy láncos kutya. A gaz imprrilisták láncos kutyája. A kedves olvasó ne gondolja azt, hogy a Freedom House változott meg ennyire egy szabad szemmel alig látható kis ország miatt, nem, ő ugyanaz ma is, mint aki volt 2007-ben, csak éppen most rosszat talált mondani.
Mint ahogyan a Strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is feketeseggű lett, amikor nem az érdekelt kommunikátor szája íze szerint ítélt. Ha úgy ítélt volna, akkor kapna vagy tíz pozitív jelzőt soronként, és amikor úgy ítél, akkor kap is. Ugyanattól a kommunikátortól, akár egy-két év időtávlaton belül is.
Valamint az értékek sorolása is mindig azon múlik, hogy előnyös-e az éppen a kommunikátornak, vagy sem. Amikor az ellenfelet lehet vele csuklóztatni, akkor ilyeneket mondanak:
Emberi jogaink nem azért vannak, mert az állam, az alkotmány, vagy bármely kormány azokat nekünk úri jókedvében juttatja, annyit, amennyit elfogadhatónak talál. Az emberi jogok az emberi méltóságból erednek, és ezért azoknak is járnak, akiket a kormány vagy valamelyik szerve nem tart szimpatikusnak. Legyenek azok magyarok, romák, nekünk nem tetsző szervezetek tagjai, magyar vagy nem magyar zsidók, keresztények, összefoglalva: emberek - fejtette ki Balog Zoltán.
Könnyezzük meg együtt, olyan szép. Milyen kár, hogy ebből mára valami olyasmi lett, aminek az outputja a Meleg Méltóság Menetnek a betiltása, akiket a kormány, vagy valamelyik szerve (nem tudom önök hogy vannak vele, de én mindahányszor ezt a "szerve" kitételt olvasom mindannyiszor a "fasz" ugrik be elsőnek, végső soron az is egy szerv, nem?) nem tart szimpatikusnak.
Néha persze belegabalyodnak, Kovács Zoltán is fut egy érdekes kört:
...a Freedom House szerint a magyar demokrácia akkor volt a csúcson, amikor véleményszabadságukkal élő, békésen demonstráló állampolgárokra rendőrségi lovasrohamot vezényeltek, a rendőrök parancsra vették le azonosító jeleiket, a kormányellenes tüntetőket büntetlenül verhették, gumilövedékkel lőhették őket.
Azért igényesebb helyen ilyen böszmeséget nem követnek el, hiszen ugyanez a kommunikátor dokumentálhatóan állította ennek pont az ellenkezőjét pár évvel ezelőtt, de törődjünk bele, hogy nekünk még ez a másodlagos frissességű kommunikáció is elég. Akkor azt mondtuk, most meg az ellenkezőjét mondjuk, az ilyesmi a mi hírolvasóinkat nem nagyon szokta zavarni. Nekik a lelki megerősítés kell, a megcsócsált és könnyen lenyelhető, csecsmeleg vélemény:
Attól a szervezettől, melytől mindannyiunk elvárása az objektivitás és az igazságosság, megdöbbentő ez az elfogultság – magyarok milliói tekintenek sértésként a szervezet megállapításaira.
Tehát egy amerikai érdekeltségű szervezet elfogultan megsértett minket, ennyi a lényeg. És ez így működik. Rossz hírem van: oda-vissza. Ez egy eszköz, és miért is gondolnám én azt, hogy ugyanabban a szociokulturális közegben, ugyanabban a versenyben csak az egyik szereplő használná ezt az eszközt, a másik, vagy a többi viszont nem? Érzésem szerint ez az eszköz azért tud ilyen remekül működni, mert nekünk ritkán van kedvünk benézni a motorháztető alá, nem törjük magunkat azzal, hogy akár csak kísérletet is tegyünk ezen eszközök működésének a megértésére, így jóhogy azt adnak el nekünk, amit csak akarnak. Bezzeg amikor autót veszünk! Azt, annak a működését valamiért fontosnak tartjuk megérteni, a politikai kommunikációét ellenben nem. Ki érti ezt...
