Apróságokon érdemes csak bosszankodni. Nem nehéz manapság, bosszantó apróságból rengeteg van, ezzel szemben nagy dolgokból… ehh. Nekünk még a botrányaink is olyan pitiánerek. Schmitt hozott nemrég egy aprócska csöppnyi izgalmat a fakó pusztai hétköznapjainkba, amikor…, ehh, ez is. Vagy azon kéne rágódni, hogy Leisztinger akkor most mogyorózta azt az izét, na, kit is, vagy nem mogyorózta? És akkor mi van, ha igen? A megfenyegetettnek sem az a baja, hogy így mennek ezek nálunk, hanem hogy ő most talán revansot venne. Ilyesmiken bosszankodni minek? Apróságokon, az az igazi!
Itt van rögtön az örök kedvencem, a fékezett habzású bürokrácia szimbóluma, a tértivevény. Kifejezetten utálom, amikor a postás ilyesmivel csönget be, mert az ilyesmi soha jót nem jelent, tisztességes ügyben tisztességes ember nem küld tértivevényesen levelet. Nekem elhihetik, jópárat már én is elküldtem, és egyik sem volt tisztességes ügy. A tértivevénynek ugyanis pont az a lényege, hogy feltételezzük a címzettről, miszerint letagadná, hogy őt bármivel is megkerestük. A tisztességes ember sem örül annak, ha szanzsén pofán hazudják, ezért bármennyire is utálja, de ráfanyalodik időnként. Mintegy kivételként, ami valamit csinál a szabállyal, de én lassan már abban sem vagyok biztos, hogy létezik itt még bármiféle szabály is, úgyhogy ebbe a hasonlatba most nem mennék bele.
Ezzel szemben azt toporzékolva és hisztérikusan kikérem magamnak, hogy az én államom, amelyiket én tartok el a piacon kemény munkával megtermelt jövedelmeim után lerótt adóforintokból engem eleve tisztességtelennek nézzen és velem tértivevényes küldeményekkel kommunikáljon. A gyerekemmel meg pláne ne tegye ezt, mert éppen elég baj az, hogy én illedelmesen hozzáhülyültem hülyeországhoz, nagyon nem szeretném, ha ugyanez lenne a kölkeim sorsa is.
A történés: emberke meglepetésszerűen nagy lett, idén érettségizik, komoly spílerhez méltóan emelt szinten is. Ahogyan azt kb. harmincezer sortsársa is tenni fogja, ha a múlt évi adatok jól vetítik előre ezt a számot, de ott lesz az körülbelül. Szóval jelentkezett, és tegnap kapott egy levelet, hogy hová, hány órára mehet vizsgázni. Tértivevényes küldeményként. És ezen én most kicsit tombolok.
Van ez az izé, az ügyfélkapu. Amikor ezt kitalálták én voltam az első, aki a környékünkön ezt megcsinálta magának. Nem túlzok, mondták a kisváros okmányirodáján, hogy én vagyok a tesztpéldányuk, nem is ment könnyen, de meglett. Azóta rendeltetésszerűen használom, persze volt vele sok bosszúság is, de eleve azzal vágtam bele, hogy idő kell neki, legyünk türelemmel, egy évtized és kiforrja magát. Aztán ahogyan a gyerekeim sorra belenőttek elvittem őket is, pulya, ezt nézd meg, mire komolyan felcseperedsz már majdnem olyan leszel, mint egy polgár! Milyen pöpec érzés már ez, haverom az állam, együtt dolgozunk azon, hogy olcsók legyünk és hatékonyak. Persze ezt 14 évesen még nem annyira értette a gyermek, de elmagyaráztam, hogy milyen sok-sok pénz ez, amit ha a buta bürokrácián megspórolunk akkor egyéb, hasznosabb dolgokra is költhetjük. Igen, lurkóm, igazad van, a legjobb az lenne ha nem is lennének ilyen bürokratikus ügyeink, de ahhoz túl sokan vagyunk és túlontúl változatosan szeretünk élni, hogy mindezt lehessen bürokráciamentesen is. Tehát ha már kell, akkor csináljuk ésszel és spórolósan.
És akkor jön a Kormányhivatal a tértivevénnyel!
Tombolok. Nagy ügyekkel mi bizonyítottan nem tudunk megbirkózni, ami kicsit is bonyolultabb mint egy hétvégi buli megszervezése azt mi évszázadok óta teljesen megbízhatóan elkúrjuk, a múlt században ráment az ország kétharmada is, és mégsem vagyunk képesek ebből tanulni. Mi már megint az eget mérjük, és bólogatunk hozzá. Ehhez van tehetségünk. Simplicity. Egymillió új. Éljen és virágozzék. Ja, nem, az egy régebbi mérés. Népben, nemzetben. Ifjú ígéreteink a KIM-ben ugyanúgy mérik az eget, ugyanúgy bólintanak, mint elődeik évszázadokon keresztül. Újratermeltük a tehetségtelenséget, a különbség, hogy ezek most hétvégén nem az úri kaszinókba mennek dzsentriskedni, hanem a mittomén melyik zenés-táncosba redbull-viszkizni. A tértivevény pedig marad. Eget mérni és bólintani szinte akárki tud, ahhoz sok ész nem kell, ész a tértivevényhez kéne, de ahhoz ezek szerint nem elég. Ahhoz se.
Nem csak az ablakon kidobott pénz zavar, bár az se piskóta, harmincezer érettségizőt tértivevényesen kiértesíteni nagyon óvatos becslés szerint is kb. tízmillió forint. Költségvetésileg pimf összeg, de nekem sok. Én abban nőttem fel, hogy nagyapám az utcán talált szöget is felvette, zsebre rakta, otthon pedig akkurát kiegyenesítgette és betette a szögesdobozába, fajta szerint szortírozva. Ehhez képest már nem sok a tízmillió forint, hanem egyenesen rengeteg. De ismétlem, itt nem csak a pénzről van szó, hanem az én eddigi szülői munkámról. Arról, hogy lófasznak nevelek én öntudatos, az államot sajátjának tekintő, ahhoz jó gazdaként viszonyulni próbáló utánpótlást, ha az állam megtestesítői elszabotálják ezt a munkám. Ép ésszel azt várná az ember, hogy pont ezt a réteget, az emelt szintű érettségire jelentkezőket próbálná meg az állam az ésszerűbb, a gazdaságosabb kapcsolattartás felé terelni, hiszen ezek a lurkók azok, akik ma már jó eséllyel fél életüket a neten töltik, tőlük simán elvárható lenne, hogy életük első komoly bürokratikus ügyét, az érettségit a kor szellemének alányalva online intézzék. Pláne, ha erre szándékuk is lenne, maguktól! Ha az állam elvárhatja, sőt, helyenként meg is követelheti, hogy a polgárai bizonyos ügyeket csak és kizárólag online intézhessenek, akkor az állam polgára miért is ne várhatná el ugyanúgy az ő államától, hogy vele ne kurvadrága tértivevényes fatetem-darabokon kommunikáljon, hanem úgyszintén online? Azért van 14 éves kora óta ügyfélkapuja, hozzá tartozó e-maillel, amit mondanom sem kell folyamatosan figyel, hogy az állam, ha mondani akar neki valamit azt oda mondja.
Ifjú lófaszkáimnak ott, a KIM-ben ha lenne pici eszük és tehetségük belátnák, hogy ezek az emelt szintű érettségire jelentkező gyerkőcök nem teljesen hülyék. Tudnak számolni. Pillanatok alatt leveszik, hogy amennyiben az állam az általuk ismert és megszokott online metódus helyett ilyen idióta anakronizmusokkal él, akkor apukának a meséjében valami nem stimmel, és igen hamar megtanulnak legyinteni: ha az állam így, akkor nehogy már én törjem magam miatta! És megtanulják hamar azt a másik mesét, az évszázadost, mely szerint az állam nem a miénk, nekünk csak annyi közünk van hozzá, mint bármelyik egyéb ellenségünkhöz, meg kell tanulnunk kijátszani, ha haragos és kihasználni, ha engedékeny. Mérjük az eget, bólintunk, és nagy okosan újratermeljük mindazt, ami miatt annyi ideje képtelenek vagyunk kihasználni a lehetőségeinket, képtelenek vagyunk bejátszani azt a pályát, ami amúgy nyitva állna előttünk.
Tudom, most sok olvasó legyint egy ingerültet, mi a bánatot akar ez, tértivevény, menjen már a pitlibe, hát ez ma nekünk a legnagyobb bajunk? Kedves olvasó, ne tegye. Én komolyan hiszem azt, hogy változást nem a Nagy Dolgok révén lehet elérni, mert abból szinte mindig csak égmérés és bólintás lesz, valamint Egetmérési és Bólintási Minisztérium, hanem a sok-sok apró-cseprő ügyek szorgalmas megoldogatásával. Amihez sajnos már kellene némi tehetség, ész, szorgalom és valamiféle minek is nevezzem, ethosz?, szóval valami átgondoltabb módja a létezésnek, és mindannyiszor, amikor ideérek a gondolataimmal megjelenik előttem Oroján ifjútörök arca, már hagyom is abba az egész töprengést, elkezdem a gyereket keresni, fiam, beszédem lenne veled, súlyos beszéd.
Fiam, bocsásd meg nekem, de tévedtem. Az államot tényleg le kell szarni, ha erős kijátszani, ha gyenge kihasználni, széllel szemben meg pisáljon az, akit Kissnek hívnak és dandártábornok.
