A jövő hétre májusos verseket tervezek, így hát a globális ünnep előtt (költőtársaimmal) fel kell hívnunk figyelmeteket a globalizálódás veszélyeire. Hernyók, nyüvek, álcák, molyok, nagy giliszták élősködnek az örök erőkön stb.
No, hát ennek a satöbbinek avatott mestere Gavallér János!
Gavallér János: Magyar vagy!
Mit akar a nép? – azt nem tudom.
Mit akarok én, csak azt tudom.
Akarom, szavam és gondolatom
Emberhez méltó legyen, létjogon!
Akarom, ne bántsátok a Magyart!
Mit akar Isten? – azt nem tudom.
Mit a karom tesz, csak azt tudom.
Hiszem, hogy a szív rosszat nem akar!
Hiszem, hogy az ember élni akar!
Akarom, ne bántsátok a Magyart!
Mit akart apám? – azt nem tudom.
Már teste halott, csak azt tudom.
Hallom a néma szó üzenetét:
Őrizd, minden ember szeretetét!
Vigyázz, soha ne bántsák a Magyart!
Mit akar fiam? –azt nem tudom.
Mit adjak neki, csak azt tudom:
Sorsodat lelkek ölelik át,
Ha nem veted meg mások sorsát!
Vigyázz, soha ne bántsák a Magyart!
Mit akar a világ? – azt nem tudom.
Mammon-penész a ma, csak azt tudom.
Az életet őrzi minden Magyar,
S az Istent tiszteli alázattal.
Vigyázz, soha ne bántsák a Magyart!
Persze,nem csak az imprilisták és karvalytőkék fenekednek ránk, hanem rengetegen! Belegondoltatok pl. abba, hogy az emberiségnek több mint a fele nőnemű? Hát ők aztán...
: Az a baj a nőkkel
Az a baj a nőkkel, hogy mindegyik hazug.
Közben őszintének állítják be maguk.
Érzéseik nulla, csak a pénzre mennek.
Minden aljasságot, a férfiakra kennek.
Hűség és becsület? Manapság csak szavak.
Soha ne bízz nőben, főleg, hogy ha Halak!
A Halak nő hazug, kezedből kicsúszik.
Pszichopata, őrült, amely tovább úszik.
A Halak nő beteg, labilis és buta.
Ne foglalkozz véle, mert megüt a guta.
Amúgy is minden nő, csak fájdalmat okoz.
Hát még ha a sorsod Halak nőkkel pofoz.
Olyan mint egy tuskó, ki a vízen lebeg.
Képedbe hazudik, azt mondja, hogy szeret.
Barátaid elüldözi, késsel rohangászik.
Ha kirúgott utánad nyúl, hogy ne legyen másik.
Mikor mindent felégetett, eltűnik a Halak.
Végül magad köré építesz egy óriási falat.
Hát, ezek után nem csoda, ha az ember... örömei csúcsáról a mélységbe gurul. Úgy érzi ott magát, mint a szegény turul...
: Turul
Odafenn fészkeltem a sziklás bérceken,
vigyáztam hazámat büszkén és délcegen.
Fészkemet megóvva tártam ki szárnyaim,
nevetve kifogtam a pokolnak árnyain.
Egyszer észrevétlen lopakodtak mögém,
s gonosz, sötét árnyak magasodtak fölém.
Szörnyű vaspöröllyel sújtottak szárnyamra,
sunyin és gonoszan, hátulról támadva.
Egy kissé megszédültem, csontjaim megtörtek,
elfoglalták fészekágyam és a mélybe löktek.
Zuhantam én bukdácsolva, forogva végtelen,
lepörgött előttem az egész életem.
Magasból zuhantam, de én mégsem féltem,
bízva Istenemben mégis földet értem.
Madártestem összetörve, de azért még élek,
a dögevők körémgyűltek, de én mégsem félek.
Most haldokló Turulként fekszem lenn a földön,
mellettem egy fűszál mellyel könnycseppeim törlöm.
Csőrömmel szelíden belékapaszkodok,
de elrabolt fészkemhez mégis ragaszkodok.
Ha erre jársz segíts meg, s emeld fejem égnek,
majd a Nap hevétől erőm újra ébred.
Ha Te is segítesz, új erőre kélek,
s fészkemről a gonosz menten szerteszéled.
Megmarom csőrömmel, s elűzöm az éjbe,
örökös homályba, vissza a sötétbe.
Majd vakítva ragyog szent Napunk az égen,
s boldogan szárnyalok, ugyanúgy mint régen.
