Istent játszunk. A madarak istenei lettünk, adunk nekik mannát, amit boldogan, két potfára falnak, és ahogyan már az az istenekkel lenni szokott tesznek a fejünkre. Időnként szó szerint. Ennyit arról, hogy egy alacsonyabb létezési forma mennyire veszi komolyan a transzcendense ténylegesen létező morális elvárásait. Ha lenne valaki, aki értené a gerlék nyelvét az ki tudná deríteni, hogy ők vajon mit gondolnak erről, de tippem szerint ha lenne is némi fogalmunk a galambvallás mibenlétéről az csak arra lenne jó, hogy fogjuk a fejünket: mi, a barmok ura és istene mennyire, de mennyire félre vagyunk értve a mi, madarakkal szembeni elvárásainkat illetően.
Ettől függetlenül még igen jó és szórakoztató dolog istent játszani.
Kiakasztottunk néhány ilyen izét, műanyag hálóba töltött mannát, profánul: madáreledelt. A dögök pedig rákaptak, a mi jutalmunk mindezért a showműsor, amit a hajnali kávénk mellé kapunk. Deus ex machina, állunk az ablakban és vojőrködünk. Jön a cinke, vagy stiglinc, vagy valami más, egy biztos, hogy nem strucc, mert azt Orbán miatt már tanulmányoztam, de ezeket az apróbbakat nem nagyon ismerem, pedig kéne, hiszen ismertem, de elfelejtettem. Purdékorunkban, akkor bezzeg! Én birtokoltam a Temető utcai kölykök közül az egyik, méltán legvilághíresebb madártojás-gyűjteményét, az LMP szimpatizánsai most egy kicsit ne figyeljenek ide. Nem volt az a jegenyefa legtetején imbolygó fészek, amire ne raboltunk volna rá. A tojásgyűjtés nekünk akkor nemzeti sport volt, mit sport, egyenesen önálló nemzetgazdasági ágazat. A szarkatojást ráadásul még meg is ittuk, nyersen, már ugye ha nem volt kotlós, de – régi szép idők – annyira képzettek voltunk, hogy ezt, mármint a fogyaszthatóságot elég jó találati aránnyal bírtuk megtippelni, arra sajnos már nem emlékszem hogyan. Egyszer, brahiból még verébtojásból is sütöttünk rántottát. Meg is ettük. Túléltük.
A gyűjtemény gyarapításának voltak szekundér módozatai is, egyrészt a cserebere, másrészt az einstand. Sanyi barátom volt a bróker, azonnal vágta, hogy egy ökörszem az hány gólya – most viszont a humanisták ne figyeljenek egy kicsit –, valamint azt is megbízhatóan megsaccolta, hogy Csabival üzletelni kell-e, vagy elég ha lekeverünk neki kettőt és közöljük vele, hogy einstand. Igen, a gyerekek már csak ilyenek, pláne, ha nőnek, mint budi mellett a csalán. És mi úgy nőttünk, de még mennyire, hogy úgy. Ez van, egy isten háta mögötti zsákfaluban nem túl sokan hallottak a Kohlberg-féle erkölcsfejlődés szakaszairól, így purdékként csinálhattunk körülbelül azt, amit akartunk, mint afféle atavizmusba belefeledkezett vadócok, legfeljebb ha már valami tényleg nagyon eszementet vittünk véghez kaptunk egy kiadós verést, de ezt elég hamar megtanultuk beárazni, és ritkán jutottunk arra a konklúzióra, hogy no, ezért már nem éri meg.
Kevergetjük tehát jelen időben a kávét, és lessük a jószágokat. Jönnek a cinkék (stiglincek, vagy valamik, ami nem strucc) és csipegetik. Indirekt sasetető, Orbán Viktor is ezt venné, vicceltem a napokban a fészbúkon, de nem túl sokan találták viccesnek, mindegy, nekem és a madaraknak tetszett. Nekünk meg a madarak tetszenek. Kicsik, aranyosak, színesek, ügyü-bügyü. Ezért etetjük őket. A gerléket nem etetjük, mert nagyok, szürkék, nem túl izgalmasak, sőt, és most már az ornitológusok se figyeljenek, egyenesen unalmasak. De milyen a madártársadalom, ők sem maradnak éhen, ugyanis a cinkék (satöbbi) eléggé pocsékolják a tápot, a nagy csápolásaik közepette legalább a fele lehullik a földre. Na, ezt aztán lelkesen betolják a galambok, valamint a verebek is, holott méretüket illetően ők is beállhatnának a cinkék mellé, de valamiért mégsem. Lehet valamiféle – pszichológus olvasóink: hess innen! – kisebbrendűségi komplexusuk a fájdalmasan unalmas szürkeségük miatt? Rejtély.
Arra, hogy a madarak társadalmában is léteznie kell valamiféle vallásnak, vagy egy ezzel kompatibilis dolognak teljesen evidens bizonyítékaim vannak. Érzik, hogy a transzcendensnek hálával tartoznak, amit egy furcsa szertartással rónak le: időnként egy-egy gerle izomból nekirepül valamelyik ablakunknak. De tényleg akkora lendületből, hogy időnként már az ablakot féltem. 
Meg saját magmat, szívbajból kifolyólag: ülök a dolgozómban, tőlem kb. nyolcvan centire az ablak, elmélyülten reszelgetem a körmeim dolgozok, és egyszer csak bummm! Csattan, én meg percekig kapkodok levegő után. Gondolom azért neki se lehet kellemes, de azt is gondolom, hogy a cinkék viszonylag könnyedén rá bírják őket dumálni a mutatványra, a transzcendens ezt követeli meg, és nekünk, madaraknak ezt az áldozatot meg kell hozni, mese nincs, áldásom rád, repülj, galamb, béke véled!
Időnként egy-egy ragadozómadár is megtisztel minket azzal, hogy a kertünk végében fogyasztja el az aznapi galambját, de erről nem akarok írni, mert bosszant. Bosszant, mert nincs háromszázasnál nagyobb teleobjektívem, közel magához nem enged, sajnálom, egy istennek mások a szempontjai, ez van.
A kávé amúgy finom volt, de nem dicsérem, mert minek. Pontosan tudom milyen jó, mert én veszem. Ha Bonnie vásárol, ő szart vesz. Én azért veszem a drágát, mert adok az élvezetre. De most nem ez a legfőbb gondom. Nem az, hogy milyen a kávé a konyhámban, hanem...
