Örülünk, Vincent?

Emlékszem arra a döbbenetes, látomásszerű pillanatra, amikor 2004-ben egy börleszkbe illő módon elkúrt épületrobbantás után a robbantómester kiállt a kamerák elé, és szinte derűs nyugalommal mondta bele az optikába, hogy igen, elkúrtam, nem győződtem meg, és ezért egyedül én vagyok a hibás, minden felelősséget vállalok. Holott ugye alkalmazhatta volna ő is a morálisan nem túl stabil lábakon állók technikáját, a szarterítést. Mondhatta volna, hogy a tévéstáb a hibás, ők vonták el a figyelmét. Meg különben is, nézzük már meg, hogy mindenki hibázik, hasonlók. Ahogyan az előtt és az után, így napjainkban is komilfó. Egyrészt-másrészt. Jó, jó, de nézzük meg a többieket is, mert hát ugye-ugye.

Csoda, hogy…? Nézem azt az erőt, amelyik elvileg ki tudna kényszeríteni valamiféle változást, és mit látok? Ugyanazt! Jó, jó, monnyonle, de követelted-e Gyurcsány lemondását is? És ezzel már ki is van lúgozva az egész, agyon van baszva egy újabb lehetőség, mert ezzel pont a lényegről terelik el a figyelmet a relativizálók és viszik oda, ahol a helye, ahol évtizedek óta leledzik: a békanyálas, rothadó posványba. Nincs igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy „de hát elítélték, nem???”, mert pont ezt a morális kiállásukat nullázták le ezzel a relativizálással, éspedig azért, mert az alapokra szartak rá egy kiadósat, amivel pont a lényeget fedték el.

Holott ebben a történetben az alapok a legfontosabbak.

Az ördögtől való hatalmakról ugyanis eddig is tudtuk, hogy az ördögtől valóak, tudtuk, hogy egy rakat gátlástalan strici üzemelteti, és éppen pont ezért nem adtuk a kezükre zsenge leánygyermekeinket valamint a kamránk kulcsát, hanem sőt éppen ellenkezőleg, lépten-nyomon mindenféle eszközökkel igyekeztünk megkötni a kezüket, a körmükre nézni, leánygyermeinktől távol tartani, a kamránkba még csak be se engedni, mert ismétlem, tudtuk róluk, hogy olyanok, amilyenek. És nevezénk mi ezt liberális demokráciának, jogállamnak, helyezénk a hangsúlyt az eljárások igazságosságára, és látánk, hogy annyira ugyan nem jó, de még mindig jobb, mint bármi más, ami eszünkbe bír jutni.

Ezt a majdnem-konszenzust rúgta fel az Alcsúti, amikor szétküldte közénk az apostolait, hogy terjesszék az örömhírt: lett egy potenciális hatalom, amelyik nem az ördögtől való! Olyannyira nem, hogy éppen ellenkezőleg, ez a hatalom egyenesen a másik véglettől való, tehát zsenge leánygyermekeket ide, kamrakulcsot ide, mindenféle megkötöző és körömre néző eszközöket kéretik beszolgáltatni, hiszen egy szakrális hatalmat fölösleges nekünk, földi halandóknak korlátozni igyekeznünk, megteszi azt ő maga, és erre mi a garancia? Az, hogy ez a hatalom valami hihetetlen mértékben morális, és ez a túltengés már önmagában is elégséges, sőt, még több is, mint amennyi szükségszerű. Ez a hatalom maga a Jó, és ugye a Jónak meg kell előznie a Jogot, mondta a legfőbb evangélista, amit mi hazavittünk, összeraktuk és úgy jártunk, mint a szovjet viccben a hűtőgépgyári munkás, csak nekünk nem tank lett belőle, hanem orbánizmus. Ezt gyártotta nekünk az alkalmazott politikai filozófia.

 Ezek az alapok (kettő: a strici és a szakrális), és ezeken az alapokon végzik a jobboldali (nincs rá jobb szavam, elnézést kérek, én) véleményformálók az összehasonlítást, azon a kedélyesen vicces módon, mely szerint ha a szakrális, morálisan felsőbbrendű, és a mindenféle garanciális elemeket éppen pont ezen magasabbrendűségre hivatkozó hatalom lám-lám, csak alig valamivel rosszabb, mint a stricihatalom, és akkor tehát: hurrá. És nekem itt lett elegem ebből az egészből. Én nem kértem, hogy hazudjunk újabb alapokat, mert nem hittem abban, hogy az Alcsúti Megváltó ne lenne pontosan fillérre ugyanakkora strici, vagy még nagyobb, mint az összes többi. Nem kértem, hogy a Szakrális Személyre és az általa kiválogatott eget karcolóan magas moralitású kiválasztottjaira való tekintettel új alapok szülessenek. Nota bene, nem is fogadom el ezeket az alapokat, legfeljebb alávetem magam azoknak, szimulálom a rendszerükben az élést, ahogyan tettem azt egy másik, magát úgyszintén über alles-nak gondoló hatalom alatt, szar, de kibírható. Amazokat az alapokat elfogadom, nem azért, mert olyannyira tetszenének, hanem azért, mert hiszem, hogy lenne más. Elfogadom, de tudom, hogy egy olyan alap, amilyen, és ennek tudatában javasolom tervezni rá a várunkat is. Nálam ez lenne a vitaalap. Nem a stricik moralitásáról spekulálok, hanem a kezüket megkötő lánc hosszáról. Engem, a véleményem miatt ezeken az alapokon tessen számon kérni, ha valakinek relativizálni támadna kedve. Tudják, almát az almával, körtét a körtével.

És igen, valami hasonlót várnék el azoktól is, akik az Alcsútit megváltóvá magasztalták. Ők fektették le a saját alapjaikat, ők prédikáltak egy másmilyen moralitásról, és nekem valami kibaszottul elegem van abból, hogy a saját stricijeiket is az én mérlegemen igyekeznek megmérni. Illetve nem is ebből van elegem, hanem abból, hogy hozzám csak mázsálni járnak át, utána pedig boldogan szaladnak vissza a saját kibaszottul szent és felsőbbrendű alapjaikhoz. Na, ez az, ami számomra teljesen elfogadhatatlan. Vagy itt, vagy ott, tessék eldönteni. Ha ott, akkor az ottani, a Megváltó és az ő evangélistái valamint apostolai által felállított, Morálisan Kibaszottul Magas Mérlegen szíveskedjenek mérni, ha pedig inkább mégiscsak nálam mérnék meg a sajátjaikat azzal sincs semmi bajom, de akkor szíveskedjenek figyelembe venni, hogy nálam ehhez az alaphoz inherens módon hozzátartozik a lánc is. Meg a kamrakulcs. És az, hogy nem engedjük közel hozzájuk a kisdedeket.

Vagy-vagy.