— Szahar? — kérdezte a Kanári Übü Elnök urat. — Jó felütés — gondolta Kanári — kiváló felütés, szeretni fogják.
— Szahar, drága fiam, Szahar — válaszolta Übü kedélyesen.
— Én itt két Übüvel beszélek — mondta a Kanári, és elgondolkozott azon, hogy milyen érdekes dolgokat tud mondani a Kanári, szinte két Kanári beszél a két Übüvel, az érdekes dolgokat mondó Kanári és általában a Kanári.
— Ugye Ön Übü, az Elnök, és ezzel egy időben, — és itt felemelte a hangját, majd rögtön le is tette, — Ön általában Übü, aki mindannyiunk szeretett Übüje. Szahar! — tette hozzá, és megpróbálta elképzelni Übüt a Fogaskerekűn. Milyen fessen mutatna Übü a Fogaskerekűn. Kár, hogy a nézők nem látnak bele a Kanári fejébe, gondolta a Kanári.
— Most mindenki ugyanazt kérdezi Öntől, Übü Elnök úr! — kezdte újra a Kanári.
— Ugyanazt? — lepődött meg Übü Elnök. — De hát a Kintornás azt kérdezte, hogy pirosak-e az elefántok? Az pedig mégsem Ugyanaz. Hanem az, hogy Pirosakeazelefántok. Szahar.
— Tündökletes észrevétel — gondolta Kanári, de olyan hangosan gondolta, hogy beleremegtek a falak. — Én egy másik ugyanarra gondoltam — tette hozzá. Hogy tudniillik.
— Én nem látom az összefüggést a két dolog között, de azért válaszolok — mondta Übü elnök. — Megígértem Übü mamának, így ahogy magával ülök szembe, csak magán egy sárga öltöny van, az Übü mamán meg abroncsszoknya volt, szóval megígértem az Übü mamának, hogy nekem lesz Címem. És lett. És most ez a baj, és azt akarják, hogy ne legyek Übü, csak Elnök.
— Elvehető az Übüség egy Elnöktől? — háborodott fel a Kanári. És most nagyon határozottan képzelte el Übüt a Fogaskerekűn. Csak mert lett Címe, nem lehet Übü? Nem gondolta, hogy betereli őket ezért? Betereli az összeset? — kérdezte, és egy lapáttal verni kezdte az asztalt, aztán betörte az ablakokat és leverte a körtéspolcot.
— Tudja, az Übü a Kalaptörvény szerint Érthetetlen, azaz nem lehet beterelni sehová, és úgy illik, hogy ő se tereljen be másokat, és ha úgy illik, ha úgy szahar, akkor egy Übü nem tehet mást mint, hogy nem terel be. Pedig talán — mondta Übü.
— De a Címét is elvették! A Kóficok vették el a Címét, miközben. Miközben vették el — kiáltozott a Kanári, és leverte a lámpát meg a Kintornás szemüvegét.
— Igen — sóhajtott Übü. Megígértem Übü mamának, hogy lesz Címem, és lett is Címem, Legrappeuille utca 32/b. Én ezért a Címért megdolgoztam, nem loptam senkitől, legfeljebb Charlotte Curisse-től, de Charlott Curisse nem számít.
Charlotte Curisse nem számít — fogta vissza magát a Kanári, de még két körtéspolcot levert a lapáttal. — Ide van írva, itt van nálam a papíros, ez a szabály: Lopni nem szabad! — mondta már szinte teljesen visszafogottan, és már csak a kis tojástartót verte le a lapáttal.
— Így van! — mosolyodott el Übü. — Nincs odaírva, hogy Charlotte Curisse. Ha nincs odaírva, tud követni? (Kanári tudta követni, de ezt én mondom, mert Kanári nem tudta éppen mondani, mert egy körte volt a szájában.) Ha pedig nincs odaírva, akkor nem számít, tehát tőle lehet lopni. Ugye? — kérdezte Übü.
Kanári még soha sem volt ennyire biztos abban, hogy az Elnöktől nem vehetik el az Übüséget, és soha sem volt ennyire biztos, hogy érdemes a Címre. Pedig úgy másfél órával azelőtt is elég biztos volt, akkor a Kintornás kalapját verte le a lapáttal.
— De! — emelte fel a kezét Übü.
— De? — kérdezte a Kanári, és úgy érezte, hogy ebből az egy De-ből többet tanult, mint az összes körtéből, amiket valaha megevett.
— De. Csak úgy de — fejezte be Übü, és hátradőlt a székében.
Évek teltek el. A Kanári soha sem felejtette el azt a De-t. A Fogaskerekűn lett jegyszedő, időnként látta az idős Elnököt, akitől végül elvették az Übüséget, és csak sima Elnök maradt. Köszönni nem mert neki, túl nagy tisztesség, biztos nem is emlékszik már rá. Pedig de.
