Vagy egy évtizeden át nyaranta gyerekeket táboroztattam, tíz napos turnusokban (volt, hogy egyben, volt, hogy háromban). Sok-sok táborlakó utáni tapasztalatom, hogy a legtöbb családban megpróbálják a gyerkőcöket afféle szabvány A/4 formátumra nevelni: nem sokat számít, hogy mit szeretne, mihez van érzéke: a szülő tudja, hogy milyennek kell lennie egy "jó" gyereknek, és ő bizony olyat is akar faragni belőle — ha nem sikerül, az kudarc. Szegény kölykök elképesztően keveset kapnak a tévén kívüli világból (itt most nem a társadalom alsó harmadáról beszélünk, hanem azokról, akiket be tudnak fizetni, és ha az ifjonc elég erőszakos, hajlandók is befizetni egy ilyen táborba). Volt tíz napunk, hogy ráébresszük őket arra: tömérdek dolog van még a világon azon kívül, amit a többi 355-ben látnak-kapnak, és e tömérdek dologból a legtöbbet érdemes kipróbálni: lesz köztük, ami tetszik, a többi helyett meg ki lehet próbálni még valami egyebet.
Heinrich Hoffmann (1809–1894) szórakozott, álmodozásra hajlamos gyerek volt, ezért apja úgy döntött, hogy rendszeres életvitelre és fegyelemre neveli.
1. Húsz perc mosakodás és öltözködés
2. A reggeli kávéig zongoragyakorlás
3. 8-tól 1-ig rajzolás
4. 1-től ebédig a latin és a görög nyelvtan gyakorlása
5. 2-től 4-ig zongoragyakorlás
6. 4-től 7-iga a német, a francia és az angol nyelvtan gyakorlása
7. 7-től 9-ig algebra.*
A rámenős atya teljes sikerrel járt: a kis Heinrichből dr. Hoffmann lett — ismert pszichiáter, akinek kiterjedt általános műveltségébe simán belefért az is, hogy terjedelmes szatírát adjon közre Hegelről és az ő nézeteiről. Élete végéig nem szűnt meg hálálkodni apjának, amiért gondolkodását rendre és nyugalomra szoktatta.
Doktor Hoffmann teremtette meg a német kultúra egyik emblematikus figuráját, Struwwelpetert (Borzas, illetve Kócos Peti), az engedetlen, lázadó és piszkos — egy szóval: rossz — gyerek egyfajta archetípusát. Hoffmann alapvetése, amit a darabban többször is elénekelnek, rendkívül egyszerű: jó az a gyerek, aki nem rossz. Példázat értékű történeteiben rossz gyerekexerepelnek, és mindig meg is bűnhődnek:
— a székén hintázó Philipp magára rántja az abroszt,
— az ujjszopó Konrád hüvelykjét levágja a szabó,
— a másokat kinevető kisfiúkat megleckézteti a Mikulás,
— az (ember- és) állatkínzó Friedrichet halálra marja egy kutya,
— a gyufával játszó Paulinchent elemésztik a lángok,
— az álmodozva sétálgató Hans beleesik és belefullad a vízbe,
— a viharban kóborló Robertet felkapja a szél,
— Kaspar, aki nem akarja megenni a levest, éhen hal.
A szülők pedig gyorsan csinálnak másik gyereket. No nem, ezt nem úgy kell érteni, hogy a meghaló, eltűnő stb. gyerekek kiesnének a családból: továbbra is ott mozognaxínpadunkon, mint háttérszereplők. Nem ők halnak meg, csak ami egyedivé tette őket. Megtörtek, jó gyerekké váltak, beilleszkedtek az egyedül helyes közösségbe: jöhet a következő!
A felsorolásból láthatjuk, mik voltak (doktor Hoffmann szerint) a poroszos családmodellben a polgárgyerek fő bűnei, és a liberális fertőtől megmételyezve bizony, nem mindegyiket látjuk annak. Az anyját verő, állatkínzó Friedrich büntetését inkább fogadjuk el, mint az álmodozóét vagy a viharban sétálóét — szóval, nem érthetünk egyet se a gyerekekkel (úgy általában), se a szülőkkel.
Az eredeti könyvet két angol rendező állította színpadra a Tiger Lillies együttes zenéjével és a képek helyett két új szereplővel, a prózai szöveget mondó főorvossal és a falzett hangon éneklő alorvossal (ezt a szólamot a zenét szerző, eredetileg kontratenor énekesnek készült Martyn Jacques magának írta). Az orvosokkal se tudunk egyetérteni. Senkivel se tudunk egyetérteni, a végére már magunkkal se.
Az Örkény Színházban (Jógyerekek képeskönyve, rendezte: Ascher Tamás) az összes fiúszerepet nő játssza és az összes lányt férfi. Az anyát is egy borostás férfi (Széles László) alakítja, az apát viszont — egy szakállas férfi (Csuja Imre). Ha megköveznek, se látom, mennyiben segíti ez a felforgató tevékenység a mondanivaló kifejtését. Mindenesetre a színészekkel semmi baj: ők eljátsszáxerepüket, ahogy kell. Amikor én láttam a darabot, a főorvost alakító Gálffi László éppen borzalmasan náthás volt, de a szerepformálása még így is egyértelműen pozitív, az alorvos stb. szerepében Máthé Zsolt pedig mondhatni, zseniális. A díszletekben (Izsák Lili) óriási ötletek tűnnek fel, a mozgás (Dékány Edit) mindvégig jó, helyenként egyszerűen lenyűgöző.
Mégsem mondhatom, hogy tetszett a darab — mert hát nem tetszett. Doktor Hoffmann eredeti versei egyértelműen a gyerekek rosszaságáról és büntetésük (megtörésük) kiérdemeltségéről szóltak — ezután lefordították őket angolra, majd Martyn Jacques némileg átírta őket (gyaníthatóan eme egyértelműség csökkentésénexándékával). Ezután visszafordították őket magyarra (Parti Nagy Lajos), és most nem tudni, mennyi bennük a tanmese és mennyi annak paródiája.
Talán nem kell itt bizonygatnom, mennyire kedvelem a borzalmas verseket — márpedig a borzalmas vers még nem paródia. Ha jól emléxem, szempontpuska fogalmazta meg (Dogfüggő költészetét elemezve), hogy a borzalmas versben a borzalmas sorok között vannak jók is: olyanok, amelyek más helyen, más versben akár meg is állhatnák a helyüket — a paródiának viszont minden sora borzalmas: éppen ebből tudni, hogy paródia. Nos, Parti Nagy Lajos "versei" még csak nem is borzalmasak: egyszerűen rosszak — nyilvánvalóan a szerző szándéka szerint, de ezzel a szándékkal nem tudok egyetérteni. A krumplileves legyen krumplileves — mondotta Kádár elvtárs. A paródiának minden sora legyen borzalmas — mondom én.
* Az idézeteket az Örkény Színház brosúrájából vettem át.
