A háborúról beszélgettünk a termálfürdőben. Egy háborúról, amelyet talán sohasem vívnak meg, de akár a következő másodpercben is kitörhet. A termálfürdőtől nem is olyan nagyon messze van egy nukleáris komplexum meg egy katonai repülőtér. Célpontok voltunk ott a meleg vízben, egy őrült diktátor célpontjai. Aki nem az adóhivatalt vagy a bayerzsoltjait küldené ránk, hanem a rakétáit. Nem érdekli a politikai meggyőződésem, nem tudja mi az a Vincent, egyszerűen el akarja pusztítani azokat az embereket, akik ott ültek velem szemben a termálfürdőben. Az ember ilyenkor hajlamos megijedni, és elfeledkezik arról, hogy ő pár nappal később a világ leggazdagabb és legbékésebb országában ül majd a laptopja előtt és osztja az észt egy másik országról, ahol van pár aggasztó politikus, de senkit sem akarnak lebombázni, megölni, ahol a háború szót csak idézőjelek között tudjuk elképzelni.
Mi itt egymás ellen harcolunk. A laptopjaink előtt ülve. Senki sem akar elpusztítani senkit. Szeretünk róla beszélni, szeretjük a mi háborúnkat igazi háborúnként feltüntetni, de aztán lemegyünk a sarki közértbe, és sorba állunk a bőrösvirsliért. A baloldali és a jobboldali, a liberális és a konzervatív, békésen áll a kis virslijével a kis kosárkájában. A mi háborúnk nem ér el a kisközértig. Valamikor elért. Azok viszont nem mi voltunk, akármennyire is szeretnénk ezt hinni, akármennyire is szeretnék egyesek, hogy ezt higgyük.
Nem igaz, hogy a háborúnk a Tanácsköztársasággal kezdődött és a Fehérterrorral folytatódott. Landler Jenőhöz és Horthy Miklóshoz pontosan annyira tudok viszonyulni mint II. Ramszeszhez. Nem igaz, hogy a baloldal és a jobboldal mindig is harcban állt egymással Magyarországon, a mi kis háborúnknak utólagosan konstruált fundámentumai vannak, a valódi alapjai nem nagyon különböztethetőek meg a hagyományos emberi hülyeségtől. A mi termálfürdőnket senki sem akarja lebombázni, senki sem akar minket elfoglalni, megsemmisíteni. Még azt a párszázmillió eurót sem akarja elvenni tőlünk a kutya sem, csak beszélnek róla. Annyira azért nem vagyunk érdekesek. És ez így van jól, nem jó "annyira" érdekesnek lenni, ezt az izraeliek már régen megtanulták. Ha ők válaszolnának minden olyan nyugati újságcikkre, amellyel nem értenek egyet, az egész országot fel kellene venni olvasói levél írónak.
A mi kis háborúnkkal nekünk sem kellene annyit foglalkozni. Nekem különösen nem. Olyan ez mint a földimogyoró, az ember nem szereti igazán, de ha egyszer elkezdi rágcsálni, akkor nehezen tudja abbahagyni. Ez a mi "témánk". Az ember ragaszkodik a témájához, a dologhoz amiről könnyű beszélgetni a termálfürdőben.
A mi kis háborúnk, valljuk be ezen a kellemes vasárnap délelőttön, nem létezik. Nincs. Nem vagyunk szerencsés ország, de azért olyan szerencsétlen sem, mint amilyennek szeretjük néha gondolni magunkat. Románabbak vagyunk mint svájciak, szerbebbek mint svédek, de azért svájcibbak mint a románok és svédebbek mint a szerbek. Ennyi az egész. Nem szép ami nálunk folyik, nem jó, nem biztató a jövőre nézve, de nem háború, sőt nem is sokkal de sokkal borzalmasabb mint ami a nálunk svédebb és svájcibb országokban folyik. Rosszabb, csúnyább, aggasztóbb, de nem katasztrófa, nem végítélet és nem háború. Nem vagyunk a népek Krisztusa. Magyarok vagyunk, a svájciak és a románok között, és ebből következik pár kellemetlen dolog. Eldönthetjük, hogy akkor most erre menjen rá az egész életünk, vagy talán azért mégse. És én az utóbbit javaslom.
