Úgy jártam, hogy nincs mondanivalóm. Illetve nagyon sok van, de azok artikulálására lassan már semmi kedvet nem érzek (tavaszi fáradtság, éppen ideje volt), így kezdetnek kifejezésre juttatom a mondanivalómat, artikulálatlanul:
Ááááááááááááááá!!!!
Tessék beleérteni bármit, kitalicskázott 2,3 milliárdot, Némethnét, a méltán híres magyar családtudományt, Márfi veszprémi főpispeket, ez már lassan olyan lesz, mint ahogyan a bolondok mesélik a vicceket a diliházban: 18! Háháhá!
Semmi olyasmi nem jutott az eszembe, amiről érdemes lenne írni. No, de hát akkor erről kell írni, arról, hogy nem tudok miről írni!
De miért is kéne erről írni? Miért nem elég az, ha az ember csak egészen egyszerűen nem ír? Nem tudom. Valamiért úgy tűnik, hogy amióta lett felület a rögzíthető gondolatok számára azóta lett egy olyan elgondolás is, hogy márpedig felület nem maradhat fehéren. Látott-e már a kedves olvasó úgy napi-, heti-, vagy akármilyen lapot megjelenni, hogy a 32 oldalas periodika úgy a 17. oldaltól fehéren maradt, a tetején egy figyelmeztetéssel: „Ide már nem tudtunk semmi érdekeset írni!”? Ugye, hogy nem! Így mit csinálnak a lapok? Megtöltik teljesen érdektelen dolgokkal. Neten ez még szigorúbb, mert itt már szinte percenként kéne valami új tartalom, felgyorsultunk, remeg a kezünk és egyéb elvonási tüneteink is jelentkeznek, ha már rettenethosszú öt perce nem frissült semmi, nem hozott semmi újat az rss, de még egy „hűvazze, ezt olvasd!”-mélt se kaptunk szándékukat illetően jóakaróinktól.
Szóval ma nem jutott eszembe semmi érdekes, és ezt fogom megírni.
Van az a fél másodperc, amíg az egyre likacsosabb emlékezettel megáldott/megvert (ez tényleg nem egyértelmű manapság) emberke úgy hiszi, hogy no, most aztán tényleg valami újszerűt, valami egyedit talált ki. Hát, így jártam én is, de szerencsére beugrott, hogy kitől is olvastam már én valami nagyon hasonlót. Újraolvastam gyorsan, és megörültem. Jó is, meg rossz is, hogy nincs szabad kottafej, rossz, mert így most nem én fogom feltalálni a spanyolviaszt, jó, mert legalább nem kell írni, elég csak bemásolni a szóban forgó írásból pár gondolatot. Persze én ezt is túlspiláztam egy kicsit, gondoltam fényképezek mellé a kertünkből egy hunyort, milyen jó is az, nincs mondanivaló, beteszünk egy fényképet, de ráfaragtam. Amikor ugyanis melléhasaltam a gaznak, fotózásból kifolyólag, szomorúan konstatálnom kellett, hogy télen felfagyott a teraszon a járólap. Ezt csak azért írtam meg, hogy mégiscsak legyen a posztban valami súlyos, országos hír.
Umberto Eco a szerző, az újság pedig a L’espresso, idő: 1994. Magyarul megjelent in: Gyufalevelek.
Lehet mondani bármit, az olvasók úgyis elfelejtik; a felejtéshez pedig épp azért szoktak, mert túl sok jelentéktelen hírt olvasnak. Azt viszont ők sem tűrnék, ha az újságlap üresen maradna. Nekik a szájukba kell rágni, hogy nincs semmi tudni- és olvasnivaló. [...]
Csak hát mitévők legyünk? Az újságírás csatornáját működtetni kell. Ahogy a világítótornyokat. Előbb-utóbb szükség lesz rá valaminek a közléséhez, amit elhallgatni gazemberség lenne. [...]
Egy időben (olvasóim emlékezhetnek rá) játékos szösszeneteket írtam, halandzsáztam, alliteráltam, ha éppen nem volt érdemleges mondandóm. De ma nem olyan játékos időket élünk. Túl sokan játszanak és nem is akármit: orosz rulettet.
Most pedig egyszerűen nem tudok mit mondani. Nincs új mondanivalóm, mindent elmondtak már. Ez a mai hír, ezt kell közölnöm önökkel. Vagy úgy, hogy a puszta hallgatás a hír. Ha viszont hallgatsz, azt hiszik, titkolsz valamit. Márpedig énnekem titkom sincs: ez ám a szenzáció! Talán önöknek van. Próbálják meg, írjanak valami fontosat önök. Tessék, itt egy bekezdés. Helyettesítsék be az X-eket az ábécé egy-egy tetszőleges betűjével, és az üres helyeket, a szóközöket is önök határozzák meg.
Xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx.
