Lépcsőház-effektus, motoszkált bennem már akkor is, amikor a rizsa kiömlött a száján, de csak a napokban szikrantódott be, hogy de hát én ehhez értenék! Végre valami, amiről úgy írhatok, hogy vitathatatlan szaktekintélye vagyok a témának. Ez volt a megmondás:
„nem olcsó szenvelgésre vágyunk, csak arra, hogy az emberek néha jelezzék; értik, hogy értük folyik a küzdelem, tudják, hogy a harang értük szól”
A harangozáshoz, na, ahhoz én nagyon értek ám! Nagyapám ugyanis harangozó volt, én pedig olyan tízéves koromig a nagyszüleimnél nevelődtem (mint budi mellett a csalán, de ebbe most nem mennék bele), és ennek legalább a felében szinte állandó kísérője voltam az öregnek a koncertjein. Precízen tudom, hogy mi kell a harangozáshoz: alkalom, minimum öt férfiember és egy demizson bor. Jó, ha van harang is, és egy kidől-bedől, ijesztő torony is előnyös, legalább nem kell testőrök védjék a művészeket a kíváncsiskodó műélvezők bizalmas közeledéseitől. Az öt férfiember azért kell, mert körülbelül ennyien tudják teljes biztonsággal, de még a falusi elitre vonatkozó konvencionális elvárásokat is tiszteletben tartva elfogyasztani a demizson bort. Az elvárás mindösszesen csak annyi, hogy utána ne négykézláb menjenek haza, az elfogyasztás az utolsó cseppig pedig úgyszintén egy népi megfigyelésen alapuló bölcsesség, lásd még a vonatkozó mondást: Amit ma megihatsz, ne halaszd holnapra!
Nagyapám saccra ugyanazért lett harangozó, amiért Orbán miniszterelnök.
Nem azt mondom, hogy nem szeretett dolgozni, mert ez így, ebben a formájában igaz ugyan, de irreleváns. Ott és akkor ugyanis ez nem volt egy reális opció, eszi, nem eszi, dolgoznia mindenkinek kellett. Viszont az öreg egy icipicit, de tényleg csak egy hangyányit okosabb volt, mint a zöm – vakok között félszeműként kiskirály-királyocska, éppen úgy, mint Orbán –, így kitalálta ezt a harangozóságot, ami, hála a tradícióknak azzal is járt, hogy neki nem lehetődött a messzi földekre kimenni kapálni, mert hát hiszen délben meg kellett szólaltatni azokat a kolompokat. Nagyapám megalapította a maga kis harangozóegyletét, pont úgy, ahogyan Orbán a Fideszt. Igaz, nem volt akkora szinekúra segédharangozónak lenni, mint ma fideszes főfasznak, de vitathatatlan, hogy jártak vele apróbb kedvezmények. Lehetett isten áldásával lógni a munkából, nem nagyon, de legalább a legutálatosabbaktól igen, volt egy kis mellékes, járt a demizson bor, és – csodák csodája – még némi megbecsülésféle, majdhogynem szeretet is kijárt a harangozónak és a segédeinek.
Más kérdés, hogy nagyapám többnyire nem a faluért, nem az emberekért harangozott, hanem a falunak, az embereknek.
Amikor viszont valakiért harangozott én gyerekfejjel még azt is szerettem, hiszen akkor a demizson bor mellé járt egy negyed kalács is. Mit gondolnak önök, mekkorák voltak arrafelé a gyászszertartások kötelező kellékeként mondanom sem kell, házilag, kemencében sütött kalácsok? Na, amit gondolnak azt szorozzák meg öttel! Nem mellékesen nagyapám készítette a fejfákat is a faluban, mondom, volt egy kis esze az öregnek, ügyesen megtalálta a „kevés strapa, nagy megbecsültség” munkákat, de itt nem vélnék felfedezni párhuzamot Orbánnal, illetve csak úgy, ha a megbecsültséget a szó mai értelmére konvertálom: mi nyerjük a legtöbbet! Ott és akkor ez a fajta anyagias megközelítés nem működött, mivel lényegében véve senkinek nem volt pénze, így a szükségből erényt csináltak: akiért a harang szólt azt a közösségnek illett teljesen ingyen és teljesen tisztességgel eltemetnie. A sírt a közelebbi ismerősök ásták ki és nem illett érte pénzt kérni. A sírásóknak viszont illő volt egy üveg pálinkát vinni. A fejfáért sem illett pénzt kérni, sem egyéb szolgáltatásért, egyedüli kivétel a pap volt, neki fizetni kellett a temetésért, de hát a tiszteletes az többnyire csak afféle gyüttment volt, nem falubéli, nem tagja a közösségnek. Ja, és amit még én is elfelejtettem elszakadásom és annyi év távollét után: a segítséget (sírásás, főzés a halotti toron, etc.) nem illett megköszönni! Én meg, mint egy városi tahó megköszöntem, amikor az öreget temettük. Szóvá is tették, azóta is ég a pofám.
No, de akkor lassan írnom is kéne valamit, valami mondanivaló-szerűt, a fene ette volna meg, hogy mindig kell valami alibi az íráshoz, mert az nem lehet öncél. Éljen a magvas mondanivaló, vesszen a posztmodern blabla!
Orbánnak fáj, ha nem szeretik. Ő itten harangoz, és igenis tessünk őt ezért szeretni! Valószínűleg nem úgy gondolta ő, ahogyan mondta, hiszen tudjuk, néki eposzi jelzője az, hogy mást gondol, mást mond és mást cselekszik, így higgyük el, hogy nem értünk haragoz ő, hanem nekünk, csak összekeveri időnként John Donne-t a dakota viccekkel. És valóban, nagyon úgy néz ki az ország, hogy elbír egy kis harang-szimbólumot. Mi lennénk a harang nyelve, és mit látunk? Hogy vernek minket balról. És vernek minket jobbról is. Komcsi, szoci, liberális, néppárti, konzervatív, baller-jobber mind-mind minket püföl. Daaaaang, balról egy maflás, és még csak meg se bírjuk rázni rendesen a fejünket biiiiingggg, jobbról egy tockós, majd megint balról, majd megint jobbról… Mi vagyunk az örök stabilitás, az origó, a tisztes közép ideáltípusa, és a minket körülvevő világ a rossz, a jobb- és a balvilág egyaránt, hiszen mi történik? Mindegyik minket bánt!
De én megtanultam ám nagyapám mellett, hogy sokféle Nézőpontból is lehet figyelni ugyanazt a harangot! Mennyire másként néz ki az egész akkor, amikor az ember hátrébb lép egy kicsit, enyhén hátradönti a fejét (csak annyira, hogy a bor a pohárból a torkára csoroghasson), és úgy szemléli! Nicsak, ha akarom, azt látom, hogy a harang maga mozdulatlan, hanem inkább a harang nyelve az, ami ritmikusan lefejeli hol a jobb-, hol a baloldalát a felfordított kondérnak! Öreg, nézz már le az égből, itt egy ember, aki állandóan félreveri a harangot és közben elvárja, hogy ezért őt szeressék a népek!
Nem akkora tudomány azért az a harangozás. Aki művelte már, az tudja, hogy leginkább akkor lesz messze zengő szép harangszó, ha minden a helyén van kezelve. Ha elfogadjuk, hogy a harang az harang, van neki ilyen és olyan oldala, és van neki nyelve is, valamint van egy rend, egy rendszer, amelyikben ezek az elemek a dolgok normális menete szerint kapcsolatba kerülnek egymással, hatnak egymásra. Nagyapámat élete végéig szerették és megbecsülték a falujában, mert azért akármekkora ravaszdi is volt ő, pár dologra mindig odafigyelt. Hogy ha ravaszdibb is a többi falubélinél, azért ezt csak módjával tegye, éppen annyira, amennyi még nem szúr szemet. Hogy van itt ez a harang, és mivel ez a harang van, és nincs más harang ebből kell kihozni a legtöbbet. Hogy bizonyára rövid úton véget érne az aranyélet, ha állandóan a harangra fogná a fülsértő kalimpálást.
Hogy a harangozót akkor szeretik és akkor becsülik meg, ha az idők zömében szépen zengő haragszóval látja el a falut, és félreverni csak akkor veri félre, ha az indokolt, de akkor nagyon.
Szomorú annak a sorsa, aki szeretné, ha a harangozásért szeretnék az emberek, de ő sajnos csak félreverni tudja, amit a nép, a mindig hibás, a botfülű, az értetlen nép nem és nem, az istennek sem akar szépen zengő harangszónak hallani, hanem inkább annak, ami: hisztérikus kolompolásnak, ami ki tudja mire figyelmeztet és ki tudja miről tereli el a figyelmet. Orbán, a tragikus sorsú harangozó, aki vágyja a szeretetet. Idekeverném még Quasimodot, de érzem, hogy ez már sok lenne, ekkora képzavarból ki nem bírnám magam harangozni nagypéntekig sem. Szeressük inkább egy kicsit Orbán Viktort, aki legközelebb találkozik vele az puszilja meg, hátha átváltozik valamivé.
